Anya születik…

Szécsi Noémi | 2004. Október 13.
Két héttel ezelõtt egy riportunk kapcsán kértük olvasóinkat, írják meg ezt az életre szóló élményüket. Várjuk írásaikat, addig is kedvcsinálóul közöljük az alábbi kettõt.

Íróik jártasak az írásban – Szécsi Noéminak két könyve is megjelent már –, a gyermekszülésben azonban csak annyira, mint mindazok, akik a születés élményét anyaként is átélték.

Hasad…

„Csak nem?” – kérdezte a taxisnő, egy rebbenő tekintetű terhes nő, és egy erősen elfehéredett fiatal férfi láttán, akik saját bevallásuk szerint a MÁV Kórházba igyekeznek. De bizony. Útban a kórház felé – miközben én a következőket gondolom: „Jaj, mi lesz. Jaj, jaj.” – a taxisnő elmesélte a saját gyerekeinek a nevét, valamint kiválasztásuk történetét, és még a kórház jó hírét is fényezte kevéssé. A magzatvíz pedig érezhetően távozott belőlem, míg fájások nem jelentkeztek. Akárhogy is: a fürdővizet leengedik, mindenki hagyja el a medencét.

Rohanunk végig a néptelen folyosón, és kiderült: a kispapa legalább figyelt a szülésznő által tartott oktatáson, tudja, hol kell bemenni.

Van szívhang, megfelelő is, sőt, a orvosom is befut. Ezek a nőgyógyászok nem szívbajosak, nem tudom, megjegyeztem-e már. Úgy belémtúr, hogy csak úgy zubog ki a magzatvíz. Konstatálja, hogy a méhszáj immár „szűk háromujjnyi”, és mindez azt jelenti, hogy tizenkét órán belül meglesz a baba. Bár még mindig semmi sem fáj.

Hét óra múlt, engem „előkészítésre” visznek. (…) Még egy utolsó pillantást vetek terhes önmagamra, mielőtt elhagyom a kis szobát, ahol megtisztultam a terheslét földi salakjától. Tudja ez a buci fej, amit láttam, hogy mostantól felgyorsulhatnak az események, hiszen a meleg víz alhasi vérbőséget okoz. És valóban. Ez pontosan az a fajta méhből eredő görcs, amelyet nem éreztem vagy kilenc hónapja. Köpve mindenféle korábbi információmra tízperces meg ötperces fájásokról, egyből hárompercenként jelentkeznek. A vajúdószobába tessékelnek.

Ez alternatív vajúdószoba, ezernyi játékszer szerteszét: labda, kötél, bordásfal, fürdőkád, miegymás. Egyelőre csak CTG-re kapcsolnak, a papa fogja oda a hasamra a szerkezetet: amikor erősek a méhösszehúzódások, a baba töri az utat magának, és szívverései is hevesebbek. Eddig hálóingben illedelmeskedtem, de amikor egy igazán erős fájdalom hasít belém, lefoszlik rólam a szemérem, és ledobom földi rongyaimat: a kádba, de izibe! Forró vizet a méhemre.

Még a labdát is megpróbálom, de most már olyan intenzitással döngetnek a fájások, hogy az eszköztár kipróbálgatását parttalan bohóckodásnak érzem, felfekszem az ágyra, ott óbégatok, mint a fába szorult féreg.

A fájások közötti szünetben szinte szunyókálok, de ki fog helyettem megszülni, ha én most elalszom? Nem, nem alszom el mégsem, mert most széthasadok: fájdalmamban feltérdelek a szülőágyra, ott vinnyogok, gondos leendő apuka figyelmeztet a helyes légzésre, de nekem akkor már fogyóban a cérnám, kicsit ingerülten szólok, hogy hagyjon békén a légzéstechnikával, túlélésre játszom, nem arra, hogy orron be, szájon ki. De olvastam is valahol, hogy nem muszáj ilyenkor jól neveltnek lenni.

Aligha tudnék. Attól esem kétségbe, hogy ennél kevésbé nem, csak jobban fog fájni. Keserves nyüszítésem ismét összetrombitálja a szülésem levezetésére szövetkezett személyzetet. Nem alaptalan a sikoltozás: „Ott a feje” – állapítja meg némi döbbenettel a hangjában a szülésznő. „Kezdhet nyomni, Nórika.” Nem Nórikának hívnak, de jelen pillanatban ez minden fontosságot nélkülöz. Nyomni kezdek, de leállítanak, hogy hátrább az agarakkal, majd csak akkor nyomjak, ha érzem a fájást.

„Már látszik a nagy fekete haja” – mondják biztatásképpen, és az hagyján, hogy az apuka kezének szorításán érződik, hogy menten elájul, de én is belátom, hogy nincs visszaút. Nyomok, tolok, csukott szemmel, ahogyan kell, ordítva, ahogyan nem kéne. A doktor úr megreguláz: „Ezt az ordibálást fejezze be, erre nincs semmi szükség, csak az energiáját pazarolja vele. Várja be a fájást, és gyerünk, nyomjon!”

Próbálom, de számottevő siker nélkül, csak a méhösszehúzódás irtózatos fájdalmát érzem, és azt az erőteljes nyomást, amely a végbélnyílásomra nehezedik – az egész egy eszetlenül keserves székelési ingerre emlékeztet.

Úgy határozok, hogy ha törik, ha szakad, megszülöm a kisbabámat a következő fájás alkalmával. Eszeveszetten koncentrálok, mindent pontosan úgy akarok csinálni, ahogyan mondják: szem lecsukva, nem ordibál, nem fojtja vissza a levegőt, és hüvelyizomból, hasizomból nyomok és nyomok. Törik, szakad, de végre kibújik a fej, és utána simán csusszan ki a síkos kis babatest.

„Itt a kisbabája” – és a hasamra helyeznek egy magzatmázas, E.T.-szerűen pislogó kis jószágot, aki halkan nyögdécsel és nyekereg.
Behúzott ajtóknál, félhomályban pihegünk a szülőszobában – a szülés után két órát itt kell még töltenünk. A kicsi olyan gyorsan kilőtte magát, hogy még alkalom se adódott, hogy felszólaljak, mennyire ellenzem a papás szülést. Egész egyszerűen jelen voltunk mind a hárman, miközben család lett belőlünk.

„Milyen kis büdös” – mondja Lucifer-anyuka.

„Nem is büdös. Jó illatú és gyönyörű” – mondja Ádám-apuka, és magához vonja a sajtszagú babát…

Szécsi Noémi

(A kismama naplója, Tericum 2003)

Itt következik a második írás»

Exit mobile version