Boldogságos szorongások

V. Kulcsár Ildikó | 2004. Október 13.
Nem tudom, kin lepõdöm meg jobban: a hathetes, sûrû tüsihajat(!) „viselõ” vasgyúrón – Máté Kriszta és Bárdos András kisfián –, vagy az édesanyján, aki olyan kedves, lágy és mosolygós, mint egy kislány.




– Remekül nézel ki – mondom elismerően, amikor letelepszik a hatalmas ablakon át beömlő fénnyel szemben (amitől gyönyörűen világít a kék szeme). – Talán jót tesz a kevés alvás – mondja nevetve, majd rögtön pontosít, nehogy a mellettünk szunyókáló Ádám „megsértődjön”. – Nincs jogom panaszra! A szülés előtt sokan ijesztgettek, hogy majd meglátod, nem lesz nyugodt éjszakád a gyerek mellett, ehhez képest tegnap este tizenegykor evett, és fél hatkor ébredt… Ugye, milyen rendes? Négy kiló harminc dekával született, rohamosan gyarapszik, már kinőtte a legkisebb pelenkát, ilyen mennyiségeket több hónapos babák szoktak enni…

Védekezni kell?

Figyelem Krisztát, aki úgy néz az ő Ádámjára, ahogy csak a nagyon boldog kismamák tudnak… – Hol van az a lány, akit férfiasan határozottnak, túl keménynek tartanak az emberek, aki félelmetes hírre tett szert a Leggyengébb láncszem műsorvezetőjeként? – gondolom magamban. – Nagyon megváltoztál – mondom, mire ő elmosolyodik.

– Változtam, de nem alapvetően. Mindenki azt hiszi, hogy kemény, munkamániás, karrierista nő vagyok. Ebből a munkamánia igaz…

– Közben harmadszor párásodik be a szemed, amióta Ádámról beszélgetünk.

– Ó, igen, csakhogy ezt kevesen veszik észre! Persze ennek magam is oka vagyok, hiszen a szorongásaim elfedésére – önvédelemből – keményebbnek mutatom magam időnként. Igen, valamiféle védekezés ez: nem jó, ha mindenki látja, mit gondolsz, mit érzel, mitől tartasz. Ha látszik rajtad a fájdalom, sebezhetővé válsz. Ádám születése óta érzem úgy, hogy talán nem kell ennyire vigyázni. Ha könnyes lesz a szemem, hadd lássák! Ez már a fiam nevelése… Furcsa, gyönyörű, nem?





– És a terhesség alatti szorongások?


– Hajaj, számtalan! – mondja, de közben nevet. – A szorongásaim egy része roppantul prózai volt: ki tudom-e hordani a gyermekemet az állandó kezelést igénylő, rossz gerincemmel? Netán feküdni kell hónapokig? Akkor majd szörnyen elhízom, emiatt nem dolgozhatok, és az imádott tanítást is abba kell hagynom (már nyolcadik éve tanítok leendő műsorvezetőket a Színművészeti Egyetemen). Ráadásul fejfájós vagyok, de a terhesség alatt nem vehetek be gyógyszert. Hogy visel el a környezetem fejgörcsök közepette? Ehhez képest remekül éreztem magam kilenc hónapig, mertem tizenkét kilót hízni – tudom, hogy a rajtam maradt öt kiló gond nélkül lemegy majd… –, és nem magamra, hanem magunkra vigyáztam. Nyugodtan, normálisan történt minden, szóval feleslegesen aggódtam…

– A kevésbé prózai félelmek?

– Ha nem nevetsz ki, akkor elmondom, hogy sokat töprengtem azon, jó leszek-e majd a fiamnak. Megfelelek neki? Szimpatikus anyukája leszek? És a gyerekem rokonszenves lesz nekem? Ráadásul a szülés előtti napokban furcsa, „utolsó szabad napjaimat élem”-hangulat kapott el. Úgy éreztem, hogy az elkövetkezendő tizennyolc-húsz évben már nem lehetek saját magam, ezek az utolsó felelőtlen napjaim… Majd telnek az évek, és ő bárhol lesz – iskolában vagy sportpályán… –, mindig aggódni fogok érte. Harmincnégy éves vagyok, ha húszévesen szültem volna, biztosan kevesebbet tépelődöm…

– Aztán megérkezett őurasága erősen, egészségesen.

– És ma már legálisan – okkal – szoronghatok azért, hogy ilyen is maradjon – mosolyog elégedetten –, de ez már boldogságos szorongás!


>> Ide kattintva olvasható az interjú II. része!
Exit mobile version