Ez is kapott egy pofont, és szaladt reklámoztatni magát! Hátranéztem, a mögöttem ülő nő a bulvárlapban éppen az én történetemet olvasta. Megértettem. Én sem hittem volna el mindezt, ha nem velem történik meg Gerőcs Éva nem először mondja el nyilvánosan, hogyan lett hat gyermekével földönfutóvá. Segítőtársnak szegődött a két éve indult, családon belüli erőszak elleni kampányhoz, mondván, valami értelme is legyen annak, hogy vele ez megtörténhetett.
Nyolc éve menekültként éli az életét a gyerekeivel. Albérletben lakik és árulja a házát, amelybe a mai napig nem mer hazamenni. Túl van három peren, néhány napja épült föl egy infarktusból. Az ember, aki tönkretette (a volt élettársa), tíz hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, (öt rendbeli) kiskorú veszélyeztetése bűnéért, illetve húszezer forint pénzbírságot, tiltott fegyverviselésért. Ha húsz évet kapok érte, akkor is kinyírlak! mondta a férfi még utoljára, elbocsátólag.
Nem egy pofonról beszélek hangsúlyozza Éva. Hanem arról az állapotról, amikor nem tudod, mit szabad szólnod, és arról a verésről, amelyről nem tudod, hogy ez most már az utolsó, amelyet már nem fogsz túlélni, vagy az csak holnap lesz.
Hol van ez az érzés attól, amelyet egy biztonságot nyújtó, meleg otthonban kellene éreznünk, amelyben mint a felmérésünkben nyilatkozók többsége feltételezi sokkal boldogabbak az emberek, mint egyedül?! Szomorú, hogy a többség által oly nagyszerűnek értékelt intézményben a kérdezettek szerint mennyire jól megfér az erőszak. A Medián által megkérdezettek a különböző lakóhely, nem, életkor, iskolázottság szerinti csoportokban átlagosan 35 százalékra becsülik a bántalmazó családok számát. Ennél valamivel nagyobb azoknak az aránya, akik bevallják, időnként eljár a kezük (átlagosan 42 százalék). Tovább színezné a képet, ha tudnánk pontosan, mit tekintenek bántalmazásnak a megkérdezettek. Vajon a nevelő célzatú pofont is, vagy csupán a súlyos és viszonylag rendszeres verést?
Minden hetedik megkérdezett ismerte be (átlagosan 13 százalék): előfordult már, hogy megverte a partnerét. Azonban társadalmi tapasztalatainkkal merőben ellentétes módon nemek szerinti lebontásban a férfiaknak csupán 10 százaléka felelt erre a kérdésre igennel, míg a nőknek 16 százaléka. Ez mindenképpen kiegészítésre szorul, tekintve, hiszen a családok átmeneti otthonai nem férfi, hanem női menekültekkel vannak tele. Megkérdeztük tehát Morvai Krisztina büntetőjogászt, a Női és Gyermekjogi Kutató és Oktató Központ vezetőjét, a családon belüli erőszak elleni kampány fő szervezőjét, mivel magyarázza a nők nagyobb bevallási hajlandóságát.
Más kutatásokból tudjuk, hogy a magyar társadalom meglehetősen elfogadó a gyerekveréssel (és a feleség/élettárs bántalmazásával) kapcsolatosan ebből következően egy-egy meglegyintést esetleg nem is tekint verésnek, különösen, ha férfi az illető, akinek szemében egy nyakleves vagy egy kis kocsma utáni pofozkodás valóban nem a világ. Az adatok pedig magukért beszélnek. Megnéztem a bűnügyi statisztikákat, 2003-ban a házastársak, illetve élettársak közötti bántalmazási cselekmények több mint nyolcvanhárom százalékában férfi az elkövető.
>> Kattints ide! Jön a többi!