Építgetem a szeretetburkot…

Szegő András | 2004. November 17.
Ildi vállán szép vonalú, vaskos retikül, egyik kezében szigorú irattáska, a másikban élelmiszerekkel teli szatyor, a hóna alatt hatalmas paksaméta levél, ami idõrõl idõre zúdul be hozzá olvasóitól.




Emlékeztek azokra a képsorokra, amikor Amundsen megérkezik a jégmezőkre egy hajórakomány felszereléssel a Déli-sark meghódítására? Nos, ez összesen is legfeljebb kézipoggyász lehetett ahhoz képest, amivel V. Kulcsár Ildikó belibben az óbudai presszóba.

Mutasd a cuccaidat, és megmondom, ki vagy? Hát igen, Ildikónál igencsak helytálló e felvetés, hiszen ő egyszerre vonzó, sikkes nő, papírjait örökkön magával hordó sztárújságíró, gondos családanya és egyszemélyes közintézmény, akihez rengeteg ember fordul segítségért: adjon tanácsot, írja meg, intézze el, járjon utána… Ő pedig megy, ír telefonál, utánajár, közben elugrik néhány napra valami életbevágóan fontos dolog miatt Delhibe, Rómába vagy Zagyvarékasra; hajnalig beszélget a lányával, vigyáz az unokákra, elnöki fogadásra megy a férjével, felvillan valamelyik tévében vagy éjszakai rádióműsorban. És kifogyhatatlan lendülettel ír riportot, interjút, publicisztikát, jegyzetet, könyvet… De hát kár is a részletekkel bíbelődni, hiszen a műfaj ő maga. A lénye, a személye, az egyénisége, a vékulcsársága.
Most is, ahogy belibben, mindenki rá figyel. Csomagokkal vagy anélkül, édes mindegy, ha franciakrémesnek álcázva surranna be, akkor is magára vonná a figyelmet. Meggyőződésem, hogy ő ennek a fura, szemérmeskedő szakmának a primadonnája, aki elsők között merte vállalni, feltárni önmagát, akár esendőségét, akár exhibicionizmusát. Aki vonzza-élvezi a sikert, és értékelni is tudja azt. Aki épp ezért tud önfeledten drukkolni mások sikeréért! Szóval fantasztikus egy csaj-hölgy-díva-szent-boszorkány jelenség, vagy csoda tudja, mi. Talán leginkább ember.

– Ildi, mondd, tényleg ilyen egyszerű?

– Mire gondolsz?

– Az életnek nevezett hablatyra. Évek óta figyellek, és irigyellek, mert úgy érzem, hogy neked minden természetes, magától értetődő, sima…

– Á, ne hidd! Csak tán szerencsés alkat vagyok, jól választottam nagymamát… Ő szédületes fazon volt (jobb napokat látott, igazi dáma). Gyerekkorában az év egy részét az erdélyi kúriájukban töltötte, a másikat a bécsi palotácskájukban, aztán közbeszólt a történelem. Semmijük sem maradt, jött a szegénység. Méltósággal viselte! Minden délután, pontban ötkor megfésülködött, felvette a legszebb ruháját, és egy partvissal felkopogott a fölöttünk lakó barátnőjéhez. Sára mama lejött, ugyancsak fésülten, és hozzáfogtak a teázáshoz. A porcelánkészletből csak néhány repedt darab maradt, de ők fütyültek erre. Tüneményesen elbeszélgettek, megváltották a világot, rengeteget nevettek. A csóróság közepén! Én is ezt próbálom: tudom, rengeteg a gond, a baj – ömlik rám a levelekből rendesen! –, tehát igyekszem segíteni, vagy legalább segítek elviselni… Felülemelkedni! Néha-néha sikerül, akkor boldog vagyok. Azt gondolom, hogy az emberek igenis jók – legalábbis nem születnek rossznak –, és mindenkinek kijárna, hogy méltósággal (éljen, dolgozzon) teázzon!

– És ha elhagy az erő, elfogy a türelem, megcsappan a hit?

– Akkor odahaza, amikor kettesben vagyok Tamással, kibömbölöm magamból. Másra nem tartozik.

– Az valami egészen csodálatos, ha van olyan ember, aki előtt lehet akár zokogni is…

– Ez az egyik legnagyobb adomány az életemben! Együtt jártunk gimnáziumba, majd érettségi után éltük a magunk életét. Tamás megnősült, született két gyereke, aztán szétment a házassága, én férjhez mentem, született három gyerekem, közben szétesőfélbe jutott az én házasságom is. Ebben az állapotban csodálkoztunk egymásra egy érettségi találkozón, és harminchét évesen egymásba szerettünk. Az esküvőnkön öt gyerek ült az első sorban…


» Az interjú itt folytatódik.
Exit mobile version