Gyermek – védelem?

Dobray Sarolta | 2004. November 24.
A gyermekvédelmi szakszolgálatok állítják: a törvényben elõírtak szerint mindent megtesznek, hogy az állami gondoskodásba került kicsik sorsa a lehetõ leghamarabb és véglegesen rendezõdjön. Valóban így van-e?




„Ez nem védelem, ez gyerekek százainak megfosztása a kiegyensúlyozott, egészséges élet esélyétől” – ekképp vádolják a gyermekvédelmi ellátórendszert a civil szervezetek, szakemberek, érintettek.

– Hát ő a mi kislányunk!

Még be sem lépek a szobába, büszkén mutatják a bekeretezett fotót: sötét copfok, csillogó szempár, a kerek pofin hatalmas kacagás, szinte bekapja a világot. Nem volt mindig így. Lili (az örökbe fogadó szülők kérésére nem az igazi nevén nevezem) hatéves koráig a „rendszer” részeként élt. A Gáspár házaspárnál karácsonyi döntés volt 2001-ben, hogy örökbe fogadnának egy kislányt. Januárban jelentkeztek a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál (Tegyesz).

Senkinek sem kellenek?!

– Megindult a folyamat, ahogy kell – meséli Tamás, a jogász apuka. – Amikor a jelentkezéskor megmondtuk, hogy hat és kilenc év közötti lányt szeretnénk, és az ügyintézőnek a gyerek származására vonatkozó kérdésére azt feleltük, nekünk nem számít, ő kijelentette a következőt: „Mert ha cigány kislányt akarnak, azt akár azonnal vihetik”. Valóban, mi is számtalanszor hallottuk a Tegyesz nyilatkozataiban: rengeteg a nagyobb, roma, örökbe fogadásra váró gyerek a rendszerben, és hogy ők „senkinek sem kellenek”. Ehhez képest még egy év múlva sem történt semmi, ezért elkezdtem havonta telefonálgatni a szakszolgálathoz, mi a helyzet. Azt mondták, jelenleg nincsen ilyen kislány! Ráadásul mi már a legelején jelentkeztünk az országos örökbe fogadási listára is. (Mint később kiderült, az adataink több hónapos késéssel, hibásan kerültek fel ide.)

Májusban elfogyott a türelmünk, éreztük, hogy folyamatosan hitegetnek, és arra gondoltunk, mindeközben hány szerencsétlen gyerek tengődik az intézetekben. Akkor már erélyesebben kérdezősködtem, többször is telefonáltam a fővárosi Tegyeszbe, ahol erre kibökték, hogy van két kislány (egy testvérpár), akiket „meg fogunk kapni”. De másnap közölték velünk, hogy a gyerekek intézeti gyámja nem járult hozzá, hogy hozzánk kerüljenek. Vajon mi alapján döntött, hiszen nem is ismert minket… Akkor már nagyon dühös voltam: felhívtam egy illetékes urat a fővárosi Tegyesznél, és közöltem: most már a minisztériumhoz fordulok. Pont ekkor hívott az országos nyilvántartáson keresztül – az előző telefontól függetlenül – a Fejér megyei Tegyesz valóban lelkiismeretes ügyintézőnője, hogy lenne egy kis csoda, egy hatéves kislány a megyében, meg is beszéltük, mikor megyünk le hozzá.

– Másnap újra csörgött a telefon – veszi át a szót Tamás felesége, Balzsay Cecília –, csak én voltam otthon: az illetékes úr a fővárosi Tegyeszből közölte, mondjam meg a férjemnek, hogy van egy szőke, kék szemű kislány is, aki nekünk való, amikor akarjuk, vihetjük… Nem kaptam levegőt! De akkor már letettük a voksot a Fejér megyei gyerek mellett, akinek még a nevét sem tudtuk, és őt akartuk megismerni! Lilit néhány naposan hagyta az anyja a kórházban, három évig csecsemőotthonban, aztán hivatásos nevelőszülőknél élt. Hatéves koráig tehát – amikor végre örökbefogadhatónak nyilvánították –, nem történt vele semmi a hatóságok részéről. Ne mondja nekem senki, hogy ennyi idő alatt jöttek csak rá, hogy nem lehet visszagondozni a vér szerinti családjába! Nekünk a gyerekünket még ezek után is, hatévesen szinte ki kellett erőszakolnunk a rendszerből! Lili egyébként még most sem lenne nálunk, a Fészek Alapítvány hathatós segítsége nélkül.


» Itt következik a cikk II. része!
Exit mobile version