Az első találkozás
Csaba és én közel egy éve voltunk együtt, amikor összeköltöztünk. Új házunk egyik szobáját berendeztük Niki számára, Csaba vett neki egy csomó játékot, és megtettünk mindent, hogy minél otthonosabban érezze majd magát. Azt hittem, Niki első találkozásunkkor félszeg és gyámoltalan lesz, hiszen idegen emberek közé csöppen, távol az anyukájától. Valószínűleg mindezt azért képzeltem így, mert a lányom az ő korában így viselkedett. De milyen rosszul gondoltam!
Nikire mindent lehetett mondani csak azt nem, hogy bátortalan. Belépett a házba, néhány perc alatt mindent szemügyre vett, majd kijelentette, mennyivel kisebb, mint az anyjáé, és nem is olyan szép. Majd a kanapén termett, és sáros edzőcipőjében ugrálni kezdett rajta. Az első közös ebéd pedig felért egy rémálommal. Csak sonkás szendvicset volt hajlandó enni, ami teljesen kiborított. Megjegyzem, Luca mindig mindent megevett, amit elé tettem, ezért nem tudtam mit kezdeni Niki viselkedésével. Aztán következett a show! Fél órán keresztül táncolt és énekelt a nappaliban, miközben az apja folyamatosan biztatta és tapsolt neki. Dagadt a melle a büszkeségtől, milyen tehetséges csemetéje van. Ebben a pillanatban őszintén sajnáltam azokat a barátaimat, akik valaha mosolygós arccal nézték végig lányom különböző produkcióit. Most már tudom: mások ritkán találják ugyanolyan szórakoztatónak imádott gyermekeinket, mint mi.
Lefekvéskor Csaba arról beszélt, milyen csodálatos volt az este, és Niki milyen boldognak látszott. Csak az iránta érzett szerelmem miatt nem szóltam egy szót sem. Csalódott voltam, de nem csak azért, mert Niki más volt, mint amilyennek vártam. Valami furcsa, gyötrő érzés ébredt bennem, de ekkor még nem tudtam, mi okozza. Ez két évvel ezelőtt történt. Azóta közös életünk számtalan tanulsággal szolgált. Sokat veszekedtünk a lányok miatt. Rendszeresen a fejéhez vágtam, hogy túl szigorú Lucával. Állandóan panaszkodott, hogy a lányom mindenhol rendetlenséget hagy maga után, hogy semmi iránt nem mutat még egy kicsi érdeklődést sem. Persze én is gyakran zsörtölődöm vele, mert lazsál a suliban, de Luca most mégiscsak kamasz, amit szerintem a páromnak is tolerálnia kellene. Igazság szerint, ha meg is szidom alkalmasint, igazán nem tudok rá haragudni, hiszen mégiscsak a lányom. Eközben pedig én is kritizálom Niki minden lépését, homlokegyenest másmilyennek látom a kislány viselkedését, mint az apja. Amit például Csaba önbizalomnak vél, azt én Niki koraérettségével magyarázom.
Kitisztult a kép
Úgy éreztem, minden összekuszálódott. Nem értettem, miért vagyok ilyen ellenséges Nikivel, amikor is hirtelen kitisztult a kép. Niki iskolai karácsonyi ünnepségére voltunk hivatalosak, egy kis előadással készültek a gyerekek az ünnepre. Papírzsebkendőkkel felszerelkezve indultam el otthonról, mert azt hittem, annyira meg fogok hatódni, amikor meglátom Nikit a színpadon énekelni és szavalni, hogy ugyanúgy elbőgöm magam, mint évekkel ezelőtt Luca egyik balettvizsgáján. De nem volt szükség a zsebkendőre. Amikor Niki megjelent a színpadon, úgy néztem rá, mint a többi gyerekre. Míg a többi anyuka és apuka könnyezett, hogy milyen drága kicsi gyereke van, én nem éreztem semmit. Akkor jöttem rá, hogy Niki számomra ugyanolyan, mint a többi gyerek
a színpadon: más emberek gyereke. Be kellett vallanom magamnak, hogy nem szeretem őt. Van úgy, hogy két ember semmilyen kapcsolati formában legyen az barátság, szerelem, kollegiális viszony sem illik egymáshoz. El kellett fogadnom, hogy ez akkor is lehetséges, ha az a két ember egy felnőtt és egy gyerek.
Ha szeretné megismerni a történet végét, lapozza fel a Nők Lapja Évszakok december-januári számát!