Kórház?
Tudom, hogy általában jogosan szidják az egészségügyet, ám én a tapasztalataim alapján a dicsőségüket fogom zengeni! Mert az élményeim eleven cáfolatok! Persze hatalmas mázli volt, hogy a Honvédnak nevezett kórház intenzív osztályára kerültem, ahol Zsíros főorvos úr és csapata majdnem azt mondtam, Timur és csapata vett kezelésbe. Belém szuggerálták: nem hagyhatom el magam, az a közös cél, hogy mihamarabb kikerüljek a kórházból! Ráadásul olyan szobatársnőt kaptam, akit a balesete után csak hét(!) műtéttel tudtak összerakni, ő mégis tartással-hittel várta a gyógyulást. Hogy nyavalyoghattam volna én, akinek szépen összeforrtak a törött csontjai, és még szegecselni sem kellett? Szóval a kórházi élmények hatására végtelen tiszteletet érzek az egészségügyben dolgozók iránt, mert emberfeletti munkát végeznek!
Fájdalom?
Jaj, a mosdatás! Ó, az pokolian fájt… Aztán Rékasi Kari hozott valami szert, Enci pedig kitartóan fújta rám kente-fente , amitől elég gyorsan bőröm támadt.
Változtál a történtek hatására?
Hogyne! Még fontosabbá vált a családom nélkülük nem gyógyulnék ilyen gyorsan , a hitem, a szeretett kollégák és az a rengeteg ismerős-ismeretlen ember, aki levelet írt, telefonált, szóval a közönség Komolyan mondom, néha nagyon meghatott a felém áradó kedvesség, együttérzés, pedig én jobban szeretek grimaszolni, fintorogni…
A baleset épp az imádott unokád születésnapján történt.
A párod is kiheverte a megrázkódtatást?
Szegény Lajosom azt mondta, soha nem fogja elfelejteni, hogy fekszem az aszfalton, és csordogál a fejemből a vér… Hidd el nekem, hogy harmincnégy közös év után a párod már a részed: ő a kezed, a szíved! Amikor összeházasodtunk, még nem lehetett nagy franciaágyat kapni, tehát mi csináltattunk egy hatalmasat, és most végre visszaköltöztem a hálószobánkba, a közös ágyunkba. Jó hozzáérni a kezéhez, a vállához nem kell nekem nyugtató, minek? , ettől az ember még gyorsabban gyógyul. És szép lassan eszébe jut a színház is…