Egy új élet kezdetén – II. rész

Szegő András | 2004. December 15.







Kattints a képre!
– És akkor hogyan vezeted le?

– Korszakonként változó. Mostanában például megpróbálom kiírni magamból. Leírva kevésbé szorongatóak a dolgok, mint amikor még bennem kavarognak. Szinte terápiás hatása van, azt érzem.

– Nem zavaró, hogy ezt mások is olvassák?

– Voltak olyan nehézségek az életemben, amelyeken az segített át, hogy tudtam, más ember is küszködött hasonló problémákkal. Segített más példája, hogy úrrá legyek a helyzeten. Most azt gondoltam, hogy ha megosztom másokkal a gondjaimat – eddig a weboldalamon, most már a könyvemen keresztül is –, az talán segíthet, erőt adhat azoknak is, akiknek úgyszintén tönkrement a házassága.

– Hiszed, hogy ebben a te példád segíthet? Hiszen a körülményeid mégiscsak sajátosak. Lehet, hogy csúnya, amit mondok, de te egy villából költözöl el, van egzisztenciád, nincs három gyerek, akikről még gondoskodnod kell, míg a segítségre szorulók nagy részének panelből kell elköltöznie, nincs egzisztenciája…

– Abban tökéletesen igazad van, hogy nem egyformák a körülmények, vannak az enyémnél rosszabbak és vannak jobbak is. Megjegyzem, a villa egy ház, tele adóssággal, amit most én fizetek… Abban azonos a helyzetem másokéval, hogy egyként vesztettük talajunkat, számtalan méltánytalanságot, megaláztatást, rágalmazást kell elviselnünk nőként, és ezek közepette egyetlen mód a túlélésre, ha van humorérzékünk és tartásunk.

– Mit jelent az, hogy „tartás”?

– Megpróbáljuk megőrizni a lehető legméltatlanabb helyzetekben is az emberi méltóságunkat. Ez talán a legnehezebb, különösen, amikor alantas támadások érik az embert…

– Te mindig érdekes voltál, korábban is nyilvánosság elé vitted magánéletedet: az esküvői cécótól addig, hogy milyen partin, milyen ruhában jelentetek meg a férjeddel.

– A diszkrécióhoz egy házasságban két ember kell: ebben jó partnerem volt az első férjem. A második esküvőm idején István kezdeményezésére döntöttünk úgy, hogy nem csinálunk titkot az eseményből. A későbbiekben is úgy gondoltam, hogy ameddig az elviselhető, betekintést engedek az életünkbe, és ezt majd méltányolják – ha nem így tennénk, jönnének a paparazzik az „exkluzív” felvételekkel. Az a bizalom, ahogy én közelítettem a kollégáimhoz, az esetek többségében egyoldalú maradt. Fájdalmas, nagy csalódás számomra.

– Az az érzésem, hogy a nyilvánosság olyan dolog, amibe nem lehet félig beleszállni és félig kívül maradni. Ti attól vagytok idehaza sztárok…

– Ez hülyeség! Tudod ki a sztár? Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya, vagy Garas Dezső…

– Éppen a napokban mesélte nagyon kedvesen Györgyi Anna, az egyik legnagyobb magyar színésznő, hogy egy közértben vásároltatok, és mindenki körülötted legyeskedett, miközben őt észre sem vették…

– Ugyan! Nem szoktak a közértben legyeskedni körülöttem, de ha így volt, akkor ezt én gyalázatnak tartom…

– Szóval, ha a teljesítmény értékéről lenne szó, akkor egy ápolónő vagy egy mentőorvos produktuma sokszorosát érné mindnyájunkénak, és Kovács Jenőnét, vagy Szabó Károlyt ajnározná a világ…

– Szerintem is hamis értékrend alakult ki, és valóban, ha emberi nagyságot keresünk, akkor sokkal inkább a nővérek és az orvosok között kellene keresni, nem pedig a szórakoztatóiparban. Hogy a közel másfél évtizedes pályafutásom alatt mit tettem le szakmailag az asztalra – hogy az élsportolói korszakról ne is beszéljek –, az hovatovább senkit sem érdekel.

– Már szkeptikusan fogadod a támadásokat, vagy még mindig a lelkedbe hasít?

– Talán már fordult a kocka: annyi rosszat hordtak össze rólam, hogy azt senki sem hiszi el. Szerintem egyre inkább kilóg a lóláb, és rájönnek az emberek, hogy itt valami nem stimmel.

– Te tudod, hogy ki, miért csinálja? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy most éppen nincs más téma: megházasodott Gregor, külföldön van Gryllus, jöjjön hát Csisztu?

– Is-is-is…

– Szerinted hibáztál?

– Persze. Például félreismertem azt az embert, akivel évekig éltem, és hittem, hogy szeretjük egymást.

– Nem akkor szoktuk félreismerni a másikat, ha szeretnénk félreismerni? Vagy ha önmagunkat ismerjük félre kapitálisan?

– Igen, talán hajlamosak vagyunk mi, nők, azt elhinni, amit látni, érezni szeretnénk. István mindig gyorsan le tudta venni a lábáról az embereket. Már-már színészi képességekkel bíró mutatványok voltak ezek, egy megértő és gondoskodó férfiról, ami bevallom, nekem is – de kinek nem? – eleinte nagyon imponált. Más kérdés, hogy az otthoni arca mennyire nem felelt meg ennek a kirakati képnek, és nekem milyen sok időmbe telt felismerni, hogy a két személyiségnek nem sok köze volt egymáshoz.

– Ezután terveid szerint mit fogsz csinálni, fogsz még írni?

– Egy nőnek tudnia kell, hogy a televíziózás nem tarthat örökké. Remélhetőleg van még néhány évem, de utána nyilvánvalóan váltani kell… Járok a jogi egyetemre, ez is egy lehetőség. Esetleg előfordulhat az írás is, mert azt nagyon élvezem. Egyébként állítólag gyönyörűen tudok kacagni, tehát kabaréműsorok felvételénél alkalmazhatnának előnevetőként. Az időváltozást is napokkal hamarabb megérzem, meteorológiai békának sem lennék elvetendő… Persze emellett megpróbálok hosszabb távra is tervezni, félve remélni, hogy eljön az az idő, amikor a „Mikor jön a baba?” kérdésre nem kell majd évekig kitérő és sablonos válaszokat előrántani. Amikor esetleg az a pillanat is elérkezik, hogy valaki ugyanolyan intenzitással vágyik majd velem együtt a szülővé válásra, mint ahogy én. Erre is készülök, és lassacskán hagyom felolvadni hibernált vágyaimat. Talán még nem fagytak meg teljesen.

Exit mobile version