Cumi, csillagszóró, családi kiborulás

Béla belépője

Nem sok lapnál dolgoztam, és jobbára jó kollégák között. Szerencsére. Nem mondom, mindenütt akadt egy-két fura figura. Az egyik társaságban például egy idős úr, „Ritka gonosz ember”, így konferálták be nekem, amikor odakerültem. És mindjárt hozzátették: „Ha egy üres halottaskocsit lát, el van rontva az egész napja.” Nos, vele – nevezzük Bélának! – történt meg a következő eset. A karácsony előtti utolsó munkanap délutánján már csak néhányan voltunk a szerkesztőségben. Magam mérsékelt lelkesedéssel a titkárnőnek csaptam a szelet, egy-két kolléga a szobájában ügyködött, majd ők is elköszöntek. Béla még maradt. Többször is bedugta a fejét a titkárság ajtaján, egyszer-kétszer be is jött, tétován tett-vett, majd távozott. Látszott, hogy nagyon szeretne mondani valamit, de valamiért nem tudja rászánni magát. Úgy a nyolcadik nekifutásra aztán – immár kabátban – újra megjelent. Hosszan köszörülte a torkát, aztán nagy nehezen megszólalt: „Mindenesetre… boldog karácsonyt kívánok.” Látszott, nehezen préseli ki a száján a szavakat, az ő boldog karácsonyának ezzel lőttek.
Mindketten megsajnáltuk szegényt. Azóta sok boldog karácsony jött az életemben. Az áldott rossz ember Béla nem él már. Miként az újság sem. A titkárnő réges-rég nyugdíjban. Magam még udvarolgatok.
Mindenesetre.

Münz András





Mennyből az asztal…

Karácsonykor, amikor leülünk az asztal mellé, mindig eszembe jut, hogyan került hozzánk. Fiatal házasok voltunk, nemrég költöztünk albérletből életünk első lakásába, a kecskeméti Leninváros új lakótelepén. Első közös karácsonyunkra megleptük magunkat egy asztallal. Ágyunk már volt, kellett egy asztal is, a gyakorlatilag üres lakásban. Hogy megspóroljuk a szállítási költséget, magunk cipeltük haza. Kézbe kaptuk – a párom elől markolta az asztal két lábát, nekem jutottak a hátsók –, és vittük. Végig a városon. Karácsony délutánján közben veszekedtünk, ez is új volt, akár az asztal. Az én, akkor még ifjú Uram szörnyen restellte, hogy ilyen helyzetben látják a feleségét, és természetesen ezért is rám volt dühös. Minek kellett erőltetnem ezt a vacak asztalt? Ha eddig jól el elvoltunk nélküle, most miért lett egyszerűen olyan sürgős? Otthon mérgesen bevágta az asztalt az üres szoba közepére, és magamra hagyott. Egyem meg, amit főztem! Szipogva terítettem. Volt egy abroszunk, két tányérunk, két bögrénk. Felraktam mindet, teát főztem, gyertyát gyújtottam, és rázendítettem. „Mennyből az asztal…” Erre előbújt, szótlanul átölelt. Sírtunk-nevettünk, boldogok voltunk. Máig együtt maradtunk. Mi ketten és az asztalunk.

Vadas Zsuzsa


» Itt következnek a többiek történetei.