Budakeszi, jobbra a templom mögött. Tizenhat domonkos nővér él a szép új, mindenki előtt nyitott épületben. Sok fény, sok fiatal, sok nevetés. Juj, de jó, esik a hó! örülnek most is, ahogy meglátják a vastag pelyheket az ablakon át.
Nekünk is örülnek. Így aztán el merem mondani nekik, hogy bizony, kicsit félek, hátha rosszat, nem illőt mondok, kérdezek. Egy darabig úgy araszolok a kérdésekkel, mintha sötétben kellene botorkálnom. Nem vagyok egyedül a bizonytalansággal. A világnak ezen a táján évtizedeken át nem láttunk szerzetest, ezért az Isten rabjaira és hasonló könyvekre hagyatkozunk. Bár a lényeg Szent Margit óta nem változott, mégis sok minden egészen más lett az évszázadok és a kihagyott évtizedek alatt.
Veronika nővér:
Az én családom nem vallásos, engem meg sem kereszteltek. Tizenegy évesen mégis kértem, hadd járjak hittanra, mert éreztem, valaminek lennie kell még a világban. Hálás vagyok a családomnak, az édesanyámnak különösen, hogy engedtek ezen az úton járni. Ezzel a szabad szeretettel, ezzel az igazi elfogadással megtartottak, nem kellett elveszítenünk egymást, csak azért, mert másképpen élek, mint ahogy ők elgondolták. Pedig sokáig én is úgy terveztem, hogy férjhez megyek, és lesz sok-sok gyerekem. Van két húgom, a nagyobbik most megy férjhez, ő majd így él.
Ez, úgy láttam, így van mással is.
Néhány fogódzó ahhoz, hogyan élnek: Habitust (szerzetesi ruhát) és fátyolt elsősorban a közös imához, közös programokhoz és az apostoli munka végzéséhez viselnek, egyébként farmerban vagy szoknyában járnak, ki melyiket szereti. Vannak előírások, de leginkább a belsővé vált szabályok igazítanak el mindenkit. Autóval végzik a nagybevásárlást, járnak kirándulni, sokat nevetnek, esténként, ha van idejük, Activityt játszanak. Napi négy-négy és fél órát töltenek imával, korán kelnek, későn feküdnek. A szigorú napirend, azt mondják, úgy tartja meg napokat, mint gerincoszlop a testet.
» A cikk itt folytatódik.