Háborgó tenger az életünk – II. rész

Vig György | 2005. Január 05.





– Sokat változott a színház?

– Megváltozott a méltósága. Bizonyos vezetők a közönség igényére hivatkozva, a legszörnyűbb szemeteket adják. Akár tévében, akár színházban. Nem mindenki persze, de az is káros, ha csak egy ilyen van. Az úgynevezett szabadságnak rengeteg a hordaléka. Ezek egy részét elsodorja az idő, és a közönség is azt mondja egyszer, hogy elege van.

– Sok fiatal színész számára a színház ma is templom.

– Hála Istennek, áldja is meg őket a tiszta szellemükért! De a kultúrának szüksége van egy pici terrorra, az érték kényszerére. Már a legősibb időkben is a bölcseket hallgatták meg, ha túl akarták élni a viharokat.

– Megjön a korral a bölcsesség?

– Kétségbe vonom a szentenciákat mondó emberek igazát. Az igazi bölcsesség nem sokat beszél. Vannak erre hivatott demagógok, akik úgyis folyton mondják. A Szókratész típusú embereket kedvelem, akik mezítláb beszélgetnek a piacon. Igaz, őt is kivégezték.

– Ma is akad bürökpohár.

– Méreg az van! Irigység, törtetés. Kár, hogy akik ítélnek, nem elemzik a véleményeket, hogy összeegyeztethessék azokat, inkább mérgekkel operálnak. Olyan káosz, feszülő idegrendszerű, törtetéses, „semmiből gyorsan csináljunk pénzt” világ tombol, hogy az ember csodálkozik, miért nem szédül el ez az ország.





– Szerintem szédül. De szédült már máskor is.


– Nekünk valóban kijutott. Iskolás koromban arról vitatkoztak, jó-e nekünk, hogy bejönnek a németek, igazságos-e, hogy embereket bevagoníroznak. Aztán ideért a háború, és utána az érzés, hogy megszabadultunk, nem haltunk meg. Amikor kijöttem a pincéből, az első, amit megláttam, két halott volt. A Csengery utca és a Király utca sarkán szemben ült egymással egy véres orosz és egy magyar katona. Utána láttuk, ahogy a frissen kijavított kirakatok üvegeit az Emkénél tüntetők törik újra össze ilyen-olyan pártok nevében. Nekem sok újat már senki sem mondhat. Ki kéne már találni, hogy átgondoltabban lépjünk előre és hátra, hogy a köpönyeg ne forogjon olyan gyorsan, mert ott találjuk magunkat, ahonnan el akartunk jönni. Azzal a kéréssel fordulnék én az Istenhez, hogy oldjon meg végre valamit. Elvégre ő teremtette ilyen veszetté az emberiséget. Talán kellene még egy Krisztus, bár lehet, hogy most még gyorsabban keresztre feszítenénk szegényt.

– Ússzunk békésebb vizekre! Mióta jár ide, a Lukács fürdőbe?

– Negyven éve.





– Maradt más is az eredeti társaságból?


– Régen néztük, ahogy Illyés Gyula ballagott kifelé a tus alól, a maga jellegzetes paraszti járásával, és odaszólt neki egy professzor: „Te Gyula, nem unod még azt a sok ünnepséget?” Kellemes, mediterrán hangulata volt ennek a helynek. Azóta új emberek jöttek, új társaságok alakultak, egy kicsit zordult a hangulat, de a Lukács még mindig sziget. Az úszás sebessége nálam azzal függ össze, ki jut eszembe tempózás közben. Ha haragszom rá, belehúzok. Sajnos, az idő és a betegség elől itt sem lehet végleg elbújni, ilyenkor megkérdezzük: „Istenem, hát a Lukácsból is meg lehet halni?” De ez illetlenségszámba megy. Még elnyüglődünk egy darabig.

– Nyűglődés? Színházban játszik, kétnaponta úszni jár. Milyen filmszerepben látjuk legközelebb?

– Utoljára egy filmben szerepeltem, amelyről nem sokat tudok. Azért vállaltam el, mert tetszett a forgatókönyv szerkezete. Kaleidoszkópszerűen rakta össze a világot. Néhányan fölmennek az űrbe, és elhatározzák, hogy nem jönnek vissza. Egy idősebb embert játszom, aki becsavarodott egy fodrászlány bűvöletébe.

– Ez a fajta „csavarodás” sohasem állt messze öntől.

– Ez tart életben. Nemcsak a szobraikat nézem ott fenn, hanem azt is, ahogy idelent mozdulnak, élnek. De már pirulva. Gátlásosan. Nem tudok olyan felszabadult lenni a szerelemben, mint Faludy költő úr, de azért még nézek!





– Hogyan tudta a felesége évtizedekig tolerálni ezt a reneszánsz nyitottságot?


– Sok minden igaz a régi legendákból. Azt, hogy ennyi éven át szerethessük egymást, az ő harmonikus és harmóniát teremtő énje tette lehetővé. ose kérdezte meg, hol vagyok, hová megyek, én meg nem mindig voltam mesélős kedvemben. Mégsem lett baj. Olyan fajta szabadságot adott, amilyenre a kandalló mellett óriási köszönettel és néha lelkiismeret-furdalással emlékezem.

– Sok vétke volt?

– Gyakran eszembe jutnak a hibák, de már lehetetlen változtatni rajtuk, hát belenyugszom. Úgy volt, ahogy volt. Talán így írták meg a forgatókönyvben, amelyet nem néztem át, mielőtt vállaltam a szerepet. De ha már leszerződtem, játszanom kellett, még akkor is, ha nagy tiltakozást váltott ki néhány jelenet.

– Mit csinálna másképp?

– Őszintén szólva, semmit. Mert bármi tűnne el, magával vinne fontos dolgokat is. Sosem tudja előre az ember, miből mi lesz. Ez a pályámra is igaz. Életem legnagyobb színpadi sikerét hozó szerepem ellen például kézzel-lábbal tiltakoztam.

– Melyik sikerére gondol?

– Az Igazolatlan ősz című darabra.

– Legszebb pillanatok?

– Itt szerelmi alanyokról tudnék beszélni. De ezek egy része már annyira közismert, hogy nem érdemes újra előhozakodni velük, a többiek pedig maradjanak titokban!





– Barátságok?


– Sajnos, olyan korszakomat élem, amikor a barátság szót csupa kis betűvel írom. Sajnálom.

– Legkedvesebb szerepek?

– A Revizor, Falstaff, Büchner Dantonja, Az ügynök halála, A nép ellenségéből Stockman doktor. Már egy kicsit fáradt vagyok, ezek jutnak az eszembe, ezeket szerettem. Meg a többit is.

– Fiatalság?

– Nagykanállal ettük az életet, mögöttünk volt egy borzalmas háború, fillérekből éltünk, és boldogok voltunk. Ma másképp mulatnak. Akkor valamivel egyszerűbb volt minden, de ne magyarázzon egy öregember arról, kinek mi a jó.

– Szerepeiben ma is megtalálja, mi az, ami éppoly érvényes aznap, mint tíz-húsz, száz éve volt?

– Ott megtalálom, de a többi nyűglődés, betegség. Ha ugyanúgy tudnék futni, focizni, mint azelőtt, bánnám is én, ki kire szavaz!

Exit mobile version