Háborgó tenger az életünk

Kállai Ferenc

Jó hely, csak minden második arra járó áll meg pár percre, üdvözölni a művészt. Ő mindenkit szívélyesen köszönt, majd ott folytatja gondolatmenetét, ahol abbahagyta. Bölcs ember, de bármit mondjon is magáról, még sokáig nem lesz öreg. Persze, hogy ezt terjeszti, közben meg nevet, hogy fiatalember létére milyen jól játssza a nyolcvanéves szerepét.


– Mindabból, amiből színész kivehette a részét Magyarországon – jóból, rosszból –, önnek is jócskán kijutott.

– Minden valódi elismerés az utcáról jön. A mindenkori hatalom saját érdekei mentén ítéli meg a művészeket. Az utca hangja egyértelmű, ezért boldogítóbb. Nagyszerű érzés, ha megállítanak valahol, és azt mondják: hallottuk, láttuk, és köszönjük, tetszett, amit csinált.

– Ma is szüksége van napi megerősítésekre?

– Mindig, nyolcvanévesen is. Megesik, hogy visszanézem egy-egy régi alakításomat, és elcsodálkozom: ezért kaptam én annyi dicséretet? Ez az állandó tusakodás ad módot arra, hogy ne nevezzem ki magam színészkirálynak, nagy bölénynek. A magam részéről továbbra is gyakorlatos színésznek érzem magam.





– Minek?

– Gyakorlatosnak. Nem fejeztem be a főiskolát, mert Darvast meg engem leszerződtettek, mielőtt megkaptuk a diplománkat. Vizsgáznom kellett volna a színész szakszervezet valamelyik testülete előtt. Akkoriban Rómeót játszottam a Belvárosi Színházban, üzentem, nézzenek meg. Ők visszaüzentek, hogy egyelőre gyakorlatos színész lehetek. Az is maradtam, csak a nevem változott. Főiskolás koromban még Krampnernek hívtak. A színiiskola igazgatója, Kiss Ferenc nevezett el Kállainak, az akkori miniszterelnök után. Ilyen az egész színészet: gyerekjáték, rengeteg gyötrelemmel, kitalált és valós intrikákkal, gyönyörűséggel.

– Hány szerep van a fejében?

– Több normális diplomám lehetne ennyi tanulással. Voltam így is orvos, katona, munkás, szerelmes, kiábrándult, csalódott, boldog. Ez már kitart a hátralévő időre.

– A színészet mindig összefonódott a politikával. A hatalom és az ellenzék is igényt tartott a művészekre.

– Ígéretes lehet rábízni egy komédiásra olyasmik kimondását, amik más szájából nem hatnának hitelesnek. Csakhogy ha ilyesmit vállal valaki, arra „ráég”, hogy balos, jobbos, kormánypárti vagy éppen ellenzéki. Nem félek elmondani a véleményemet, de miért szajkóznám úton-útfélen? Nemigen kedvelem azt a fajta demokráciát, amelyikben mindenki mondja a magáét, akár kell, akár nem. Ez háborgó tengerré változtatja az életünket. Mi a helyes? Nem tudom, magamról azt mondanám: harcos opportunista vagyok. Nem bontok zászlót nyilvánosan, de ezt bárhol vállalom. Nem vagyunk elég megfontoltak ahhoz, hogy egyértelmű igent vagy nemet mondjunk. Ha teszem azt, Kovács megsértett, akkor Kisst szeretem, mert ő a pártomra áll, hogy szidhassam Kovácsot. A demokrácia így veszélyes játék. Pedig jó lenne elemezni, újrafogalmazni, vizsgálni a folyamatokat, megnézni, mit kell javítani, de ilyesmiről alig hallok.





– Kállai Ferenc volt politikus is.

– Négy évig koptattam a Parlament padjait Gorbacsov idején. Már akkor látszott, hogyan rajzolódnak ki a mai politikát meghatározó erővonalak. Máig vállalható minden akkori megnyilvánulásom, és pontosan tudom, mennyit ér az ott töltött idő. Nem túl sokat.

– Hogy érzi magát színészként?

– Sok dumát már nem vállalok. A játék vége című darabban, egy szélütött, szellemileg is megbénult apát játszom a Magyar Színházban. Két órán keresztül ül egy fotelben mozdulatlanul. A darab végén szólalok meg először: „Az ajtó nyitva van!” A másik pedig a Vígszínházban rám osztott, szellemi szintemmel erősen szinkronban lévő szerep Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabjában, ahol Bunkót alakítom. Erről szól a „lecsurgás” művészete. Nem a Lear királlyal megyek el, amelyben Glostert játszottam.


» Itt olvasható az interjú II. része!