Országértékelés
Az utóbbi időben páratlan méreteket ölt a korrupció. Ez az idézet származhat az ókori Athénból vagy Rómából, vagy a new york-i ENSZ-székházból, esetleg a sárszegi polgármesteri hivatalból, netán a magyar Parlamentből, de azt hiszem, hogy a kijelentés tetszőlegesen lokalizálható bármely évszázadra és helyszínre. Minden időben, minden helyszínen voltak ugyanis emberek, akik politikai korrupcióba keveredtek, vagyis akik visszaéltek a hatalmukkal, és azt egyéni anyagi vagy más előnyök szerzésére használták fel. Tény, hogy a politikai korrupció az emberiséggel egyidős.
Ám az is tény, hogy ma Magyarországon a kenőpénzzel olajozott jogsértések hálózata a társadalmi érintkezés alig megkerülhető rendszerévé vált. Mindannyian ismerjük a pártkasszákba vándorló milliók, vagy a közbeszerzés nélkül kiírt építkezések esetét.
Ilyen körülmények között nem csoda, ha a közvéleményben lassan eluralkodik a hiedelem, mely szerint a demokratikus hatalmi harc egyedüli célja és igazi értelme a zsákmányszerzés. A botrányok egyre szaporodnak, de a leleplezések minden különösebb következmény nélkül múlnak el. A botránypolitizálás érdekes visszahatásként a szennyes kiteregetése nem a közélet megtisztulásához, hanem a közvélemény demoralizálódásához vezet. Amikor egymásra licitálnak a politikai szereplők, akkor szükségszerű, hogy a politikai közbeszéd a populizmus felé tolódik. Kedves politikusaink agyában hosszú távú elképzelések helyett rövid távú gondolatok kezdenek életre kelni, amelynek eredője csak egyfelé mutat: megnyerni a soron következő választást lehetőleg mindenáron. Miközben az emberek azt látják, hogy mindegyik párt ugyanazt csinálja, ha hatalomra kerül, mint elődje: lop, lop és lop.
De mit lehet ez ellen tenni állampolgárként?
Vannak, akik a korrupciót az átmeneti gazdaságok hatalomgyakorlási technikájaként és szükségleteként és nem morális eltévelyedésként tárgyalják. Eszerint tudomásul kell vennünk, hogy a rendszerváltás után tizenöt évvel a hatalomgyakorlási rendszer része a korrupció, ami felfüggeszti a morált. Ilyen alapon akkor cselekszünk ésszerűen, ha mi is kihasználjuk a korrupt állami működést. Mivel a politikusaink korruptak, legyünk mi is azok.
Mások szerint az ember morális lény, amely nem csupán etikai korlátok közé szorítja a lehetséges politikai rendszereket, hanem ésszerű célokat is állít eléjük. E felfogás szerint a demokráciának arra kell törekednie, hogy ne csak a törvényben rögzített összeférhetetlenségi, felülvizsgálati és más szabályok megszegését kérje számon a hatalom gyakorlóin, hanem kialakítsa a politikai erkölcs követelményeit is. Vagyis teremtse meg a nyilvánosságot, amelyben meg lehet vitatni, hogy mi számít erkölcsösnek és mi nem. Aztán ezeket kérje is számon a vezető politikai szereplőktől.
Válságkezelés
Hozzám a második felfogás áll közelebb. Anélkül, hogy komolyabb filozófiai magaslatokba emelkednék, úgy gondolom, hogy van egy egyszerű teszt, amely praktikus tájékozódási pontot nyújthat morális szempontból. Ez így szól: ha azt látom, hogy egy politikus kormány- vagy ellenzéki oldalon visszaél a helyzetével, akkor először mindig azt kérdezem: milyen szabályba ütközött, jogszerű vagy jogszerűtlen volt-e, amit tett. Ha csak erkölcsi szabályokat hágott át, akkor megnézem, hogy pártja hogyan viselkedik az illetővel. Ha pártja körömszakadtáig kitart mellette, noha bizonyos, hogy morálisan korrumpálódott az illető, akkor nem fogok arra a pártra szavazni. Kérdés, hogy mit csinálok akkor, amikor a parlamenti pártok mindegyike érintett valamilyen korrupciós ügyben?
A választ nem tudom. Talán annak a pártnak van esélye nálam, amely először is beismeri, hogy a harmadik Magyar Köztársaság erkölcsi válságban van. Másodszor – mint párt – elkezdi önmagában keresni a morális újjáépítés lehetőségeit. Például rúgja ki sorai közül azokat, akik erkölcsileg befeketítették a pártot. És harmadszor (legvégül): mindent megtesz annak érdekében, hogy a demokrácia morális tartását nyilvános vitában és küzdelemben állítsa helyre.
Merthogy az igazság nem odaát van.