Múlnak a gyermekévek…

Szépék Picijéből Csonka Pici lett, aki játszik, műsort vezet, énekel, és mostanában sokat töpreng. Arról, amit mindig követel tőle a lelkes hallgatóság: „Múlnak a gyermekévek”. Most kell meglépni azt, amire úgy érzi, megérett.

A sejtelmes telefonelőzetes után kissé aggódva vártam a találkozást. Csak nincs valami komoly baja Picinek? A szemközti Operettszínházból szalad át, próba után – A Szépség és a Szörnyeteg című új musicalben játssza Lángőrt, a gyertyatartót –, és hozza a megszokott formáját. Begyűri magát a művészkörökben kedvelt vendéglő ajtaján, és kézcsókra-puszira járul az ott tanyázó hölgyekhez, akik – élükön Lorán Lenkével – harsány ovációval fogadják. Picinek mindenki örül. A pincér futva hozza az étlapot, a nők anyai tanácsokkal látják el, hogy mit rendeljen.

Szeressük egymást

– Átlapoztam a műsorfüzetet, három darabban is játszol.

– A Vidám Színpadon a Mennyből a… hulla című bűnügyi komédiában, a Tháliában az Illatszertárban – ezt Székesfehérvárról hoztuk át, amíg tart a színház átépítése –, a Karinthy Színházban pedig a Szeressük egymást című Nóti Károly-vígjátékban. Szeptember óta folyamatosan próbálok valahol, rég volt ennyire sűrű évadom. Március végén lesz A Szépség és a Szörnyeteg premierje, ráadásul a Família Kft.-t is ismétlik a Viasat 3-on, erről álmodik minden szabadúszó.

– Nem tudom, miért hittem azt, hogy családtag vagy valamelyik színházban.

– Mert valóban az vagyok, több családban. Ez a legjobb a szabadúszásban. Sok helyre tartozhatom, rengeteg kitűnő kollégával van lehetőségem találkozni. Ugyanakkor tényleg jó lenne tartozni valahová, és ez már csak rajtam áll, mert két helyre is hívnak. Nehéz választani. Szívesen mennék mindegyikhez, miközben félek az új helyzetektől. Mindig úgy érzem, hogy nem fog sikerülni, valamiről végképp lemaradok.

– Miről maradnál le a te korodban?

– Nemrég ünnepeltem a születésnapomat, ne kérdezd, hányadikat!





– Ahogy így elnézlek, sokára fogsz megöregedni. Negyven év múlva még mindig mutatós leszel: magas, szálas, szép öregúr.

– Ettől félek.

– Mitől?

– Az öregségtől. Nem tudom magam elhelyezni abban az életkorban. Előttem van, nagyon is élő példaként, az Apám. Akit szerettem, és akinek végignéztem a betegségét. Tíz éven át. Szörnyű volt látni, mennyire leépült és megváltozott. Valaha remek táncoskomikus volt, erről is csak újságcikkekben olvashattam. Túl nagy volt köztünk a korkülönbség. Ötven év. Sohasem tudtam vele olyan kapcsolatot kialakítani, amilyenről mindig álmodtam. Olyan igazi apukáról, aki jó haverja is egy kamasz fiúnak. Nekem ez nem adatott meg.

– Megértem, hogy nem szeretnél a papád sorsára jutni, de miért rágódsz már most azon, ami talán sosem fog bekövetkezni?

– Mit csináljak, ha ilyen vagyok? Alapvetően elégedetlen. Önmagammal, a helyzetemmel, sok szempontból az életemmel is. Lehet, hogy hülyén hangzik, hiszen egészséges vagyok. Semmi okom panaszra, néha mégis elfog a pesszimizmus. Úgy érzem, nagyon sok mindent elszalasztottam, vagy nem használtam ki. Nem úgy éltem, ahogy igazán szerettem volna. És ebben a világban, ahol harmincöt fölött leírják az embereket, minden azt süti belém, hogy már késő. Érted?

Tháliában az Illatszertárban

– Nem értem.

– Jó, hát még nem késő, mégis késő. Húsz és negyven között muszáj elgondolkodni ezeken a dolgokon. A foglalkozásomat is meg kell magyaráznom manapság. Nemcsak azért, mert a szakmán belül néhányan nehezen egyeztetik össze a táncdaléneklést és a műsorvezetést a színészettel – kapok is a fejemre emiatt hideget-meleget –, hanem magammal is dűlőre kell jutnom. Imádom a színházat, talán még ennél is jobban azokat a fellépéseket, amelyekre énekesként hívnak. Nincs nagyobb öröm annál, mint testközelben érezni a közönséget. A színházban meghajolunk, bemegyünk az öltözőbe, a nézők pedig hazamennek. A fellépés más. Narkotikum. Együtt énekelünk, jönnek, táncolnak velem, igazi, közös hullámhossz ez, egy húron pendülés, amelyre nekem legalább akkora szükségem van, mint a publikumnak.

A teljes cikk a 10. heti, március 9-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.