Tényleg olyan, mint egy nagy gyerek. Bábok és emlékek között él, tárgyakkal zsúfolt műhelylakásában. Ha éppen nem bábozik, akkor kitalál olyan játékokat, mint a csipkefaragás.
Nem nagyon tud olyat mondani, amivel ne foglalkoznék, az asztalosmunkától a lakatosmunkáig. Ezt a kis szalagfűrészt is én csináltam fúrógépállványból. Tudok forrasztani, papírból csipkét kivágni, tűzzománcot készíteni. Magam faragom a bábokat. Látja ott azt a fejet? Az lesz a következő Vitéz László. Magam sem tudom, hogy a hányadik már. A legelsőt nagyapám faragta, amit a falon lát, ezt a papám. Ligeti fából, mint az összes többit.
A nagypapa, Korngut Salamon, Galíciából vándorolt Pestre, és 1897-ben kapott engedélyt dal, testgyakorlatok és bűvészeti előadások megtartására. Fia, Korngut-Kemény Henrik, megjárta Amerikát, majd hazatérve apjával együtt hozta létre családi bábszínházukat a Népligetben. A legendás Bódét. Világlátott, sokoldalú ember volt a papa is: szöveget írt, festett-faragott, játszott. A mama Kriflik Mária szabott, varrt, öltöztette a bábokat, és ő volt a pénztáros. Két fiuk Henrik és Mátyás , a délutáni előadásoknál segédkezett, de szerepeltek is a bábszínházban. Ifjabb Kemény Henrik hatévesen már fellépett az ajándékba kapott Miki egérrel. Kilencévesen faragta az első Vitéz Lászlóját. Aztán a papát behívták munkaszolgálatra, és soha nem tért vissza. Mátyás 1945 nyarán jött haza a fogságból, ekkor nekiláttak a Bódé felújításának. 1946. május elsején négyezer forint gyűlt össze a kasszában, egyforintos belépőkből. Vitéz László azonban nem sokáig püfölhette Cuclifert. Kimondták rá, hogy korszerűtlen.
A báb és életre keltője elválaszthatatlanok, s a tévében is velük készült az első bábjátéksorozat, amelyet újabb szerepek követtek: Hakapeszi, Furfangos Frigyes, Gyufa Gyuri, Sakk Matyi, na és a Süsü. Az egyfejű sárkány Bodrogi Gyula hangján szólalt meg, és Kemény Henrik mozgatta a gyerekek kedvencét.
Kijutott mindenből: jóból, rosszból, mellőzésből, sikerből, kitüntetésekből. Még Vitéz Lászlón is látok valamilyen érdemrendet.
Amikor átadták a Parlamentben, mindjárt mondtam Göncz Árpádnak, hogy nem engem illet. Nagyot nézett: Hát kit? Előkaptam a hátam mögül a bábfigurát, és rátűztem a tisztikeresztet. A másik kormánykitüntetést pedig odatettem drága anyám és apám fényképére. Ők érdemlik meg, nem én.
Egy még hiányzik, a Kossuth-díj!
Hát, ha megkapnám, építenék egy bábmúzeumot.
Na és a Bódé? Azzal mi lesz?
Tizenhét éve felújították, azóta ott áll üresen. Csak a betörők látogatják, pedig már mindent elvittek, ami mozdítható volt. Ahányszor arra járok, mindig összeszorul a szívem. Nincs megállapodás arról sem, hogy mi legyen a Népligettel. Most vitáznak róla, hogy véglegesen nyilvánítsák védettnek. Ugyanakkor szó van arról is, hogy felparcellázzák, vagy parkolókat építenek. Amíg ezen vitatkoznak, a tolvajok lassan széthordanak mindent. Például a több mint százéves nagyvendéglőt is.
A teljes cikk a 10. heti, március 9-én megjelenő Nők Lapjában található.