Akkor már biztosan tudni lehetett, hogy itt százezrek haltak meg. Mindenfelé a romokon gubbasztó, magányos embereket láttam, akiket semmi sem érdekelt már: nem akartak enni, inni, csak ültek mozdulatlanul a néhány négyzetméteren, amely nemrég még az életüket jelentette, de most már csak emlékeket és halált őrzött. Ezeknek az embereknek hosszú időn keresztül az volt az egyetlen gondolatuk, hogy ők ezt nem akarták, és nem is akarják túlélni. Ezen az első sokkhatáson nem segít sem segély, sem pénz, sem gyógyszer. Tudjuk, hogy iszonyatos, ami történt, de az életnek valamilyen módon mégiscsak folytatódnia kell. Nagyon érdekes, hogyan fordul át az emberben minden, amikor belecsöppen egy ilyen tragédiába. Csak tíz nappal a pusztítás után sikerült bejutnunk a katonailag zárt Szumátrára, több tízezer kilométer utazás, és még több várakozás után. Iszonyú kimerülten érkeztünk, ám amikor szembekerültünk ezzel a látvánnyal, a saját gondunk-bajunk egy pillanat alatt jelentéktelenné vált. Mintha átkapcsolna az agy: a túlélők szemével kezdtem látni azt, ami történt, a saját múltam szinte megsemmisült arra az időre. Szép, nyugalmas, második kerületi lakásban ücsörgünk: innen indult néhány hónapja egy másik világba, amely mindennek éppen az ellenkezője volt. Az első magyar orvoscsoportok tagjaként érkezett meg Szumátrára, Banda Acehbe, ahol a legnagyobb pusztítást végezte a karácsonyi földrengés és az azt követő cunami.
A témáról bővebben a Nők Lapja március 30-i, 13. számában olvahatsz!