Szüleim sokat noszogattak, ne ábrándozzak, hanem tanuljak, mert nem viszem semmire. Itt maradok ebben az isten háta mögött faluban, és majd dolgozhatok velük a földeken. Tanultam is szorgalmasan, az érettségim jól sikerült, az édesanyám jutalmul megajándékozott egy kéthetes pesti nyaralással. Velem egyidős unokatestvéremhez, Julcsihoz érkeztem, akivel napestig a városban csatangoltunk. Az egyik tikkasztó napon a Margitsziget árnyas fái alatt fagylaltoztunk, amikor feltűnt két fekete bőrű férfi. Az egyik, a sebhelyes, ragyás arcával, a durva vonásaival olyan visszataszító volt, hogy még a kezünkben lévő jeges gombócokról is megfeledkeztünk. Akkor eszméltünk, amikor a megolvadt cukros lé az átázott tölcsérből a tenyerünkbe folyt. Hirtelen gonosz játék jutott az eszembe: vajon hogyan reagálhat egy ennyire csúnya ember arra, ha azt mondják neki, édes vagy szépségem? Julcsi közölte, ez rossz vicc, hagyjam ki belőle, még akkor is, ha külföldiek, és feltételezhetően nem tudnak magyarul. De én nem bírtam magammal. Amint a két férfi a padunk elé ért, csilingelő hangon megszólaltam: Édes vagy szépségem! A csúnya férfi megállt, mosolyogva visszafordult, és amikor tört magyarsággal megkérdezte, Tetszem neked?, ereimben megfagyott a vér. Megbabonázottan, ragacsos kezem a kezébe felejtve visszhangzott bemutatkozása a fejemben: Asraf vagyok, Egyiptomból.
Egyiptom hallatán jóleső borzongás futott végig a hátamon, a lábaim elgyengültek, úgy éreztem, mintha elvarázsolnának. Az egyiptomi villamosmérnökkel ezután minden nap randevúztunk, és a hazautazásomkor is velem tartott. Amikor leszálltunk a vonatról, futótűzként terjedt a hír a faluban, Ibike kézen fogva jön az ördöggel. Szegény szüleim kétségbeesett arccal álltak és vártak a kapuban. S nem sokkal azután, hogy meglátták Asrafot, könyörögtek, szakítsak vele, mert mellette semmi jó nem történhet velem. Féltéseikre fittyet hánytam, hiszen egyetlen cél lebegett a szemem előtt: Egyiptom!
Lánykérés levélben
Asraf nyár végén hazautazott Kairóba, és már túl voltunk a disznóvágáson, amikor levélben megkérte a kezem. Szüleim először győzködtek, majd fenyegettek, aztán zokogtak, hogy mondjak nemet, de én az akaratuk ellen cselekedtem. Az utazáskor tele voltam izgalommal, mert soha nem jártam még külföldön, nem ültem repülőn, és jobban tudtam oroszul, mint angolul. A gép a megbeszélt napon és órában landolt a piramisok földjén, ahol nem várt rám senki. Lelkem mélyéből a csalódás és a félelem hisztérikus zokogás formájában tört elő. A reptér személyzete megsajnált, miután megnyugtattak, elővettem táskámból Asraf leveleit, és egy segítőkész taxis elvitt a címére. Hajnal volt, a város és Asraf házának népe is az igazak álmát aludta, akiket a sofőr dudája, és dörömbölésünk az ajtón ugrasztott ki az ágyból.
Jövendőbeli anyósom és apósom nyitottak ajtót, akik addig azt sem tudták, hogy létezem. Fiúk, nem avatta be őket sem az érkezésembe, sem a nősülési tervébe. Sőt, otthon se volt, hanem Asszuánban a gátépítésen dolgozott. A szülők az esküvőt nyomban meg akarták tartani, hiszen fiús házban nem tartózkodhat hajadon, különösen nem európai.
A teljes cikk a Nők Lapja április 13-án megjelenő, 15. számában olvasható.