Kedves Soma!
Már halogatom egy ideje, hogy problémámmal segítségért folyamodjak hozzád, mert úgy éreztem, mi az én kis piti bosszankodásom más nők komoly lelki válságaihoz képest. Valóban, nem dőlt össze a világ körülöttem, nem sírom minden este vizesre a párnámat, nem fogytam le vagy híztam el nagy lelki bánatomban, mégis úgy érzem, hogy sajnos valami még hiányzik teljes boldogulásomhoz és boldogságomhoz.
Körülbelül három hónapja vagyunk együtt párommal (akivel mellesleg itt, a párkereső rovatban találkoztunk). Tudom, ez nem hosszú idő, de kivételesen nem ezen van a hangsúly. Merész lépésre szántuk el magunkat, ugyanis kapcsolatunk elindulásához két hétre összeköltöztünk. Igaz, csak albérlet, igaz, hogy csak egy szoba (egy barátnőmnél), de a mienk, és együtt vagyunk. Hát kb. erről szólt a dolog mostanáig.
A probléma, amivel megkereslek, valójában az én fejemben kezdődött.
Együttlakásunk során számtalan olyan helyzetet, tulajdonságot, szokást találtam kedvesemnél, amelyek nemhogy zavarnak, bosszantanak, de egyenesen dühítenek. Pedig apróságokról szólnak, mint pl. ne kiabáljon, ha csak beszélni akar (otthon, a családjukban mindenki hangosan beszél), ne csapkodja az ajtót, amikor mászkál a lakásban, hisz ezzel zavarjuk a többieket, ha nem fekszik kényelmesen, akkor forgolódás közben ne dobálja a végtagjait, mert ugrál vele az egész ágy, ne kezdjen rögtön nyafogni, ha reggel még nincs kész a kávé, és hasonlók. Tehát abszolút kicsinyes dolgokról van szó.
Természetesen megbeszéltük a problémát, elég közvetlen a kapcsolatunk ahhoz, hogy el merjem mondani neki azt, ami zavar.
Igyekszik, próbál változni, de hát lássuk be, az évek során berögzült dolgokat nehéz egyik hétről a másikra eldobni, új szokásokat fölvenni.
A problémám lényege sajnos az, hogy én nem vagyok elég türelmes vele. Most már nem csak finoman jelzem, hogy amit csinál, ne úgy csinálja, de néha – és ezt borzasztóan szégyellem – kiabálok is vele, nem tudok uralkodni az indulataimon. Egyszóval kezdek “sárkányosodni”. Próbálok ellene tenni, inkább nem szólni, sűrűn meditálok, hogy nyugodt és békés hangulatban tartsam magam, de eddig úgy tűnik, hiába. Márpedig ha így folytatom, megölöm a kapcsolatunkat, amit nem szeretnék, hisz nem véletlenül vágtam vele ilyen nagy fába a fejszémet. Szeretem őt, és nem akarom elüldözni.
Ha esetleg már találkoztál hasonló problémával, nagyon megköszönném, ha megosztanád velem a tapasztalataidat.
Várom válaszod, és előre is köszönöm.
Kissárkánylány
Kedves Kissárkánylány-testvérem, és kolleganőm!
Teljes mértékben megértelek! Mindazt, amit leírtál, én magam sem szeretem.
Legjobb barátnőm pedagógus, emiatt kb. kétszer olyan hangosan beszél, mint mások. Minden alkalommal megkérem, hogy vegyen le a hangerőből. És levesz. De rendszeresen szólnom kell neki. Ez egyikünknek sem okoz problémát.
Bizony az alvás szent dolog, és ehhez csend, nyugalom kell! A rendszeres végtagdobálás ehhez valóban nem optimális! No de miért kellene egy ágyban aludni? Több házaspárt ismerek, akiknek külön hálószobája is van, és remekül működik a kapcsolatuk. Ilyen esetekben (horkolós és mozgékony partner) abszolút jó megoldás a külön háló, de legalább a külön ágy (ha az én férjem ezt csinálná, én biztos ezt választanám). Ez sokkal okosabb döntés, mint hagyni, hogy a különféle negatív indulatok és érzések rátelepedjenek a kapcsolatotokra. Hosszú távon semmiképpen nem jó, hogy egy szobában vagytok! Élettér nélkül minden kapcsolat megfullad!
Ezt saját példámon is tudom, amióta van “leánylakásom”, ahova hetente 1-2 napra elvonulok, azóta sokkal jobb a kapcsolatom a férjemmel. Tudom, hogy ez olyan luxus, amit kevesen engedhetnek meg maguknak, de valami úton-módon akkor is meg kell oldani, hogy mindkettőtöknek meglegyen az autonóm szférája, máskülönben egymás idegeire mentek, és tönkremegy a kapcsolatotok! Vagy költözzetek külön, és legyen ajándék számotokra az együttlét, vagy legyen külön szobátok (de amíg dobálja magát, legalább külön ágy). Természetesen a hosszú távú párkapcsolatban nem lehet minden egyes együtt töltött pillanat ajándékszerű. Igenis, az együttélés szükségszerű velejárója a tolerancia. Mint ahogy a felnőtt, szociális lété is. De az ember mérlegel, és ha éber, akkor pontosan tudja, hogy meddig “éri meg” neki.
A legfőbb dolog pedig – ne felejtsük el – maga a szeretet. A szeretet pedig feltétel nélküli. Épp úgy szereted a másikat, ahogy van, amilyen ő maga.
Persze én nem is kételkedem abban, hogy igazán szereted a kedvesedet, és bizony a kellemetlenségek – szeretet ide vagy oda akkor is kellemetlenségek. Tehát megéri türelmesnek lenned, ha kell, akkor ezerszer elmondani, hogy ne csapja be az ajtót, és ne kiabáljon.
Oké, mindeddig a felületet súroltam. Nézzük meg jobban ezt a fiút! Kiabál, dobálja magát, és hatalmas lendülettel csapkodja az ajtót. Nekem erről az ugrik be, hogy tele van energiával és feszültséggel! Ahhoz, hogy változzon, el kell kezdenie valamilyen új dolgot csinálni! Vajon elégedett ő a munkájával? Kiteljesedik benne? Sportol eleget? Relaxál eleget? Semmit nem tudok róla! De a jelek, amiket leírtál, mindenképpen arra utalnak, hogy érdemes lenne megtalálnia azt a tevékenységet, ami kiegyensúlyozottabbá teszi (harcművészet, jóga, tenisz, zenetanulás, rendszeres futás, úszás, valami új kreatív dolog). Neki kell megtalálnia! Ebben segíts neki, és ha ez meglesz, akkor nem kell gumiütköző, füldugó és még egy hálószoba. Viszont a saját szféra minden esetben fontos!
Segítsétek egymást kölcsönösen, türelmesen és bízva egymásban, végül is ez a párkapcsolat lényege!
Soma
Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu
Kapcsolódó anyag:
Megjelent Soma első szólóalbuma – hallgass bele! »