– Említette, hogy dolgozott már a bányászatban, konzerviparban, büntetés-végrehajtásban, és sok más helyen. Hogyhogy ennyire változatosak a munkahelyei?
– Ma már nem dolgozom, nyugdíjas vagyok, de igaz, hogy azelőtt nagyjából ötévente munkahelyet változtattam. Ez azért volt így, mert nyitott vagyok a világra, szeretem az újat, és néhány év alatt nagyjából kitanultam ezeket a szakmákat. Miután már nem nyújtottak elegendő kihívást számomra, meg akartam ismerni valami mást, valami újat.
– Melyik volt a legérdekesebb szakmája?
– Kétségtelenül nevelőnek lenni egy börtönben. Segítettem a raboknak könnyebbé tenni az ottlétet, és közben intézni az ügyes-bajos dolgaikat, amik egy szabad ember számára könnyen mennek, de egy rabnak megoldhatatlanok. Gondolok itt, például a lakásuk dolgait intézni, családi ügyeket segíteni, számláikat fizetni. És mindezt úgy tenni, hogy közben ők is fejlődjenek, és később hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. Érdekes dolog az emberi kontaktusokat kívülről szemlélni, és egy ember lelki fejlődését figyelemmel kísérni.
– A kinti világban nem tanulmányozta ugyanezeket a kontaktusokat?
– Dehogynem. 1998-ban váltam el, utána kezdtem tudatosan foglalkozni az emberek problémáival. Azt tapasztalom, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni egymással a kapcsolataikban. Nem tudják megkülönböztetni a szeretetet a szerelemtől, és nincs közös céljuk, amiért harcoljanak. Csak egyéni céljaik vannak, és felszínesek az együttlétek. Gyakorta teremtenek kapcsolatot egymással, de nem tudják, mi az, hogy társ.
– És ki az igazi társ?
– Nem társ, hanem Társ. Az, aki képes szeretni, megérteni, elfogadni és azonosulni a célommal, ami nem csak az enyém, hanem az övé is. A mi kettőnk célja, amit közösen gyúrtunk és formáztunk, amiben benne van mindkettőn lelke és céljai. Rengetegen vannak olyanok, akik kitűznek valamilyen célt maguk elé, ami mondjuk egy ház, vagy autó, és mikor az megvan, céltalanná válik az életük. Szerintem olyan célt kell kitűzni, amit nem lehet elérni, de nagyon jól meg lehet közelíteni. És ha a halálos ágyán felteszi magának a kérdést, hogy miért volt értelme élni, legyen mire válaszolni.
– Milyen hölggyel formálna közös célt?
– Aki tudja vállalni önmagát, megvan a személyes identitása. Ha megkérdezném tőle, hogy mit csinál olyat, amit nem kell, tudjon rá válaszolni. Amikor ezt kérdezem valakitől, általában nem értik, mire gondolok. Pedig egyszerű: mivel teszi élvezetesebbé az életét, ami akár káros, akár nem, örömöt okoz neki és tudja élvezni az életet. Egy hobbi, szenvedély, bármi. Most ötvenkét éves vagyok, elsősorban a huszonöt-negyven éves nők jelentkezését várom. Pontosan azért, mert úgy vettem észre, negyven felett a nők már nem tudnak ezen kérdésemre válaszolni. Nincs céljuk, nincs ami hajtsa őket, ezáltal a kettőnk kapcsolata is csak vegetálna. Ha engem egy ilyen nő mellett vinne előre a lendület, ő vagy csak mögöttem kullogna, vagy lemaradna, ez pedig senkinek nem jó.
Egyébként nem zavarna, ha gyermeke lenne, nekem is van két fiam. Ha kicsi még a gyerek, akár pótapja is lehetnék, vagy egyszerűen csak a barátja.
– Mi lenne az ön célja a kedvesével?
– Ha a Társam is azonosulna vele, világjárást terveznék, és már tervezgetek is. Ha egymásra találtunk, csak elindulnánk a nagyvilágba, és lehetőség szerint évekig utazgatnánk. Nem turisták lennénk, hanem utazók, aki megismerni akarják a világot, nem kipipálni egy listán a megnézett helyeket. És ha esetleg megtetszene egy ország, vagy földrész, le is telepedhetnénk. Erre már jó ideje tudatosan készülök, és azt is tudom, honnan fogom rá előteremteni a pénzt.
– Honnan?
– Op-art grafikával foglalkozom, és a képeimet Nyugat-Európában próbálom eladni. Egy ismerősöm Portugáliában él, és ő ajánlotta, hogy lenne rá kereslet. Sajnos Magyarországon alig fizetnek valamit a kortárs művészeknek, de kint többszörösét éri még egy skicc, vagy akvarell is.
– Mivel foglalkozik még szívesen szabadidejében?
– Verseket írok, állítólag nem is rosszul. Itt az nlc-n is lehet olvasni pár versemet. Emellett szívesen olvasok, horgászom, biciklizem, táncolok, de semmit sem egyedül. Egyedül semmi sem jó. Mindent az élettársammal közösen tennék, és persze csak azt, amihez neki is kedve van.
– Élettárs, vagy házastárs?
– Élettárs, aki ahogy ebben a szóban benne is van, az életem eseményeinek társa, és nem mellékszereplője.