Öt év telt el azóta, hogy egyedül maradtál. Elég-e ennyi idő ahhoz, hogy könnyű szívvel beszélj a szüleidről?
Örömmel tölt el, hogy mesélhetek róluk, azzal is tovább éltetem az emléküket. Bár az utolsó évekről még mindig nehéz beszélnem.
Édesanyád majdnem negyvenkét éves volt, amikor megtudta, hogy gyermeke lesz. Hogyan fogadta a hírt?
A sors ajándékának tekintette. Sokáig úgy tudta, hogy nem lehet gyereke, és akkor lett várandós, amikor már nem is számított rá. Nagyon boldog volt.
Édesapámról viccesen azt mondták: a Kazimir még a telefonkönyvet is megrendezné, és ez így volt itthon is, a család életét is próbálta megrendezni. Szigorú apa volt, féltett. Az is sokszor eszembe jut, ahogyan a lámpa éjszakákon át égett a szobájában. Tudtam, hogy olyankor ír. Leírja a gondolatait, a fájdalmait, és azt is tudtam, hogy ezek az éjszakai fények lassan összeállnak egy könyvvé. Rajongtam a baráti társaságáért, sok művésszel volt jóban. Esténként telefonáltak, én meg szívesen hallgattam e humoros, néha cinikus és egyben emelkedett társalgások innenső oldalát. Anyukámmal pedig barátnők voltunk. Csak épp akkor ment el, amikor talán a legnagyobb szükség van egy anyára.
Hogyan derült ki, hogy valami nincs rendben édesanyáddal?
Nem sokkal a születésem után anyu talált egy csomót a mellében. Mondták: semmi baj, jóindulatú, nem kell bolygatni. Tíz év múlva megint jöttek a panaszok, kimutatták, hogy a régi csomó rosszindulatúvá vált, szétszóródott. Egy lavina indult el. Ma már nem hibáztatok senkit, hiszek annyira a sorsszerűségben, hogy azt mondjam: valamiért így kellett lennie.
Ha a rákos betegség felüti a fejét, ott vége a gyerekkornak. Anyukám titokban járt orvoshoz, és azt mondta: a reumájával vizsgálják. Sosem voltunk képesek őszintén beszélni, de kimondatlanul is egyértelmű lett: nagyon beteg. A halála előtti utolsó öt napig otthon volt. Főzött, mosolygott, közben pedig lassan eltűnt a testből a Takács Marika. Akkor bele se gondoltam hogy milyen lehet az, amikor az ország bálványa, az egyik legszebbnek kikiáltott asszony egyszer csak úgy ébred fel egy kórházi szobában, hogy mondjuk így megfosztották nőiességétől. Ő maga talán sosem hitte el, hogy meg fog halni, viccelődött ezzel, úgyhogy mindenkit sokkolt, amikor tényleg elment.
Lehet erre felkészülni?
Nem. Reménykedtem, persze, hogy reménykedtem, de közben úgy éreztem magam, mintha felnéznék, és látnám, hogy zuhan felém egy tégla. Imádkozom, hogy ne a fejemre essen, közben pontosan tudom, oda fog esni.
El tudtatok búcsúzni tőle?
Előző estig ott voltunk, de akkor már nem volt vele senki. A doktornő mondta, hogy csendben ment el, kilenc órakor. Nagyon furcsa, pontban kilenckor kinyitottam a szemem, pedig magamtól sosem ébredek fel. Üresség maradt utána. Ott maradtunk ketten, teljes értetlenségben.
A teljes cikk a Nők Lapja április 20-án megjelenő, 16. számában olvasható.