A ládákon ültek az aktorok…

Schäffer Erzsébet | 2005. Április 27.
Drága nagysád! Édes úr! Mélyen tisztelt publikum! Ha nem röstelli, kövessen egy krisztinavárosi patinás palotába. Annak is egy eldugott kis kamarájába.




Megkeresünk majd ott egy őrizőt. Kincseket őriz, fényképeket és meséket. Egytől egyig mind a színházról szól… Drága nagysád, édes úr, a konflis előállt… Indulhatunk?

Mondták énnekem annak idején, ha izgalmas dolgokra akarok lelni, akkor keresgéljek csak a múzeumok raktáraiban! Találni ott tárgyakban is, emberben is olyan csudákat…! Hát igaz. Végül is, amibe botlottam, az egy raktárból került elő…

Az a patinás kis palota, ahová invitáltam a tisztelt publikumot, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, az eldugott kamara annak a fényképtára. A fényképtár őrizője egy gondos és hűséges, szerelmetes rajongással, s egy gyűjtő szenvedélyével bíró, megszállottan higgadt ember: Füle Péter. Ő a fotótár gondnoka. Tőle néhány székkel odébb ül még egy úr, Gajdó Tamás, kinek elég egy színházzal kapcsolatos szót mondani, máris válaszol adattal, dátummal, sose hallott anekdotával.

Ők adtak a kezembe egy gyönyörűséges könyvet. Egy fényképekkel, korabeli rajzokkal telisteli kaleidoszkópot, amit nem lehet letenni, nem lehet elfelejteni, amit olvasgatni, nézegetni és forgatni kell, s újra és újra elővenni…





Ez a könyv sosem volt, míg ők ki nem találták. Míg évtizedek rakosgatása, cimkézése, leltárba vétele, gyönyörködő nézegetése közben rá nem bukkantak. A „szabálytalan” képekre, a „nem rendes”, olykor ismeretlen, rendhagyó fotográfiákra. Itt rejtőztek a poros polcok és fiókok mélyén. S a fényképeket őriző Füle Péter gondolatai, lelke, vágya peremén.

Ők rakták össze ezt a magyar színházi világnak most már oly becses emlékkönyvét. A korabeli „szabálytalan” (ezért igen izgalmas) fotográfiákhoz címszavakat választottak a Schöpflin Aladár írta, a nagyközönség által nem igen ismert, kiváló színművészeti lexikonból. S kerestek kritikákat, Kosztolányi, Petőfi és más nagyságok tollából. S míves rajzokat, színlapokat, karikatúrákat… A múlt század eleven, játékos fintorokkal teli, olykor szokatlan pózokban mímelő színházi világába csöppen bele a könyvet lapozgató ember. Ki se nagyon akar bújni belőle.

Hát akkor tessék, tessék! Elhangzott a harmadik csöngetés, a páholyban ketten összehajolnak, a nézőtér elcsöndesül, széthúzzák a függönyt…





Függöny


Az a lepel, amely a színpadot elválasztja a nézőtértől. A régi színészek kárpitnak nevezték. 1794-től rekesztőkortina a neve. A függönyt a zsinórpadlásról erre kirendelt munkások kezelik. A függönyhúzó a súgótól kezdés előtt két jelt kap. Az első jel figyelmeztetésül szolgál, a második jelre már hengergeti a függönyzsinór kerekét…

Rögtönzés

Rögtönözni már a régi Nemzeti Színházban is ismert tény volt, ezt egy egykori színházi törvény tiltja is. A színészek nem hederítettek rá, ezért 1842-ben újra megtiltják a rögtönzést, ahogy akkor mondták: hevenyészést. „A hevenyészés szabály szerint tiltva lesz, s komoly darabokban meg nem engedtetik: 5 frt büntetés alatt…” 1862. február 1-én Virág Gyula és Pártényi János színészeket rögtönzésért a hatóság pár napi börtönre ítélte.

A teljes cikk a 17. heti, március 27-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version