Gombhoz a kabátot
Éliásné Asztalos Mónika (37), manikűrös a házikedvenc miatt férjével lecserélte a pesti lakást egy dorogi családi házra. Találtunk egy keverék kutyakölyköt. Az állatorvos győzködött, nem lesz nagytestű, de végül rotweiler lett belőle meséli. Ahogy szaporodtak a kutya kilói, úgy bizonyult egyre kevesebbnek a lakásunk négyzetméterszáma. Előbbi harminc lett, utóbbi negyven maradt. Korábban is szándékunkban állt kiköltözni a belvárosból, csak később, és nem vidékre, hanem valahova a külvárosba. Végül a páromnak tetszett meg Dorog, ahol felnőttem. A vicces az egészben, hogy a kutya sokkal kevesebbet mozog itt, mert amióta nem sétáltatjuk, egész nap heverészik a kertben. Mi viszont állandóan úton vagyunk azóta.
Előnyös csapda
Mónika nehezen szokja az új életet. Nem is a napi bejárás zavarja, hanem az, hogy a fővárostól alig negyven kilométerre már sokkal lassabban élnek az emberek. Ha kint van egy ötvenes tábla az úton, akkor negyvennel vezetnek. Ha ezt Pesten meg merném tenni, levennék a fejemet magyarázza nevetve. Persze aztán rögtön az előnyök ecsetelésébe kezd. Hogy milyen meglepő élmény volt látni reggel a kék eget, éjszaka pedig a csillagokat merthogy addig a hetedik kerületben eszébe nem jutott szemmagasság fölé nézni. A férjének hiányzott még egy darabig az autózúgás, a szirénák hangja, nem is tudott elaludni nélkülük, de ez is gyorsan megváltozott, akárcsak a vidéki emberekről alkotott véleményük. A mai napig nem tudom, ki lakott felettem a Dózsa György úton, pedig ott éltem tizenhat évig. Döbbenetes élmény volt, hogy Dorogon mindenki köszön. Még a rendőr is lelassít, ha új embert lát a környéken. Kíváncsiak egymásra az emberek, nem úgy, mint a fővárosban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen társadalmi élet van itt. Ha nem figyelsz oda, máris benne vagy a zöldek, a madarak vagy a virágok klubjában. Kettőbe bekapcsolódtam én is, és nagyon tetszik. Kellemes csapda ez
Éjféli éhkopp
Mónika továbbra is a fővárosban dolgozik, de minden szabadidejét otthon tölti. Úgy alakította az életét, hogy akkor jön dolgozni, amikor már lement a reggeli csúcs, és akkor megy haza, amikor már szintén nincs nagy forgalom. Így lényegében nem tölt több időt utazással, mint bármelyik fővárosi. Néha, amikor bent alszik valamelyik barátnőjénél a városban, már zavarják az éjszakai zajok, vagy hogy belát a szomszéd.
Három éve költöztünk ki, azóta nyugodtabb lettem. Csak a növényeket kellett mi-előbb megismernem. Eleinte gondosan tápoldatoztam a parlagfüvet, mert az nőtt a legszebben, mígnem átszólt a szomszéd néni, hogy azt mégsem kéne
Persze voltak nehézségek. A fővárosban megszokták, hogy csak este mennek bevásárolni. Emiatt az első időkben majdnem éhen haltak vidéken. Amikor odaköltöztünk, akkor derült ki, hogy öt-hat órakor minden üzlet bezár, és ha zárás előtt megyek a kisboltba, talán már nincs is kenyér. De aztán lassan belerázódtunk. A szomszédok segítőkészek voltak, kölcsön-adtak ezt-azt, végül szépen hozzászoktam a helyi viszonyokhoz.
Kettesben magányosan
Karcal Zsuzsa (34) kertépítő visszamenekült a városba egy rövid ahogy ő nevezi szerencsétlen közjáték után. Miskolcon nőttem fel, de kiskoromban minden nyarat falun töltöttem a nagyszüleimnél meséli. Amikor a volt férjem az egyetem után azt ajánlotta, hogy költözzünk egy alföldi tanyára, a rózsaszín ködben gondolkodás nélkül belementem. Romantikusan tervezgettem, hogy majd begyűjtöm és istápolom a környék kóbor kutyáit, és lesz egy virágoskertem a ház mögött, rózsalugassal, gyümölcsfákkal.
Harc a nadrágért
A tanyasi ház átalakítása felemésztette az ifjú pár minden félretett pénzét. Zsuzsa az első hónapokban még próbált bejárni Kecskemétre munkát keresni. De fél órába telt, hogy egyáltalán eljusson az első buszmegállóig. A kóbor kutyákat pedig nemhogy istápolta volna, de rendszeresen megkergették.
Egy rémálom volt az egész! Megesett, hogy az egész napos rohangálás után sírva loholtam haza a falu széléről, nyomomban egy vadul csaholó kutyafalkával. Legnagyobb szégyenemre nekem, a kertépítőnek, végül egy építési törmelékkel elcsúfított gazos kertet kellett néznem, mert arra már nem maradt erőm, hogy gondozzam. Zsuzsa ugyanis egy idő után feladta a városi szemmel szörnyű bejárást. Távmunkát vállalt, és számítógép előtt töltötte az elkövetkező hónapokat. Teljesen magamba fordultam. Mivel a volt férjem a közeli faluban kapott munkát, és még a heti bevásárlást is ő intézte, én egész nap kint voltam egyedül a tanyán. Ott pedig nem volt szomszédunk, nem látogatott meg senki. Rövid idő alatt teljesen elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal meséli lelki tusájának történetét. A barátnőim ugyan néha még felhívtak telefonon, de velem a tanyán annyira nem történt semmi, hogy egypár hét után tényleg elfogytak a közös témáink. Magányos voltam, ráadásul a férjemmel is megromlott a kapcsolatunk. Előbújt belőle a másik énje, amit nem fedeztem fel Budapesten.
Menekülés a semmibe
Elvárta ugyanis, hogy a nagyvárosban felnőtt Zsuzsa viselkedjen gazdasszonyként. Ő próbált megfelelni, főzött, takarított, még egy kis konyhakertet is összehozott, de képtelen volt mindent beleszorítani a napba. Pár hónap után egyre soványabbá és kimerültebbé vált, butának és csúnyának érezte magát. Annyira vágytam a társaságra, hogy a faluba is besétáltam. De az asszonyok alig álltak szóba velem, nekik még mindig városi voltam. Depresszióban vészeltem át a telet, az egészségem is megromlott. Az első tavaszi reggelen, összepakoltam a holmimat két bőröndbe, kivonszoltam őket a főútig, felszálltam a buszra, és meg sem álltam Budapestig.
Zsuzsa azóta sem büszke erre az egy évre, de mint mondja sokat tanult a saját kárán. A természetet, a növényeket ma is imádom, sokat kirándulunk az új barátommal. Talán hétvégi házat is vásárolunk egyszer, de a városi életemet többé nem cserélném le vidékire. Be kellett látnom, naivak voltak az elképzeléseim, a falusi élet egyszerűen nem nekem való.
Olvassa el teljes cikkünket a Nők Lapja Évszakok májusi számában!