Elismerések és felismerések

Szegő András | 2005. Április 27.
Valamikor többnyire olyan helyeken találkoztunk, ahol jó csajok forogtak, késõbb ott, ahol jó társaságok gyûltek össze, és lehetett nagyokat dumálni, mostanában pedig ott, ahol jók a sütemények.




Édesszájúbbak lettünk? Esetleg keserűbbek? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy öregszünk? Hiába, no, múlnak az évek…

Már ott ül az asztalnál, mire odaérek. Hátradől a széken, széles mozdulatokkal újságot lapoz. Orrán szemüveg. Előtte egy csészében tea gőzölög. Kedves, csinos felszolgálókislány siet az asztalhoz, érdeklődik, mit hozhat. Dobos-tortát kérünk, és míg várunk, elmesélem, hogy gyerekkoromban sokáig azt hittem, a tetején levő kemény cukormázról kapta a nevét, mert olyan, mintha dob volna, s csak később tudtam meg, honnan a név: egy Dobos nevű cukrász találta ki. Gyuri kihúzza magát, hamiskásan rám néz, és mintegy hencegve megjegyzi:

– Én ezt már kiskorom óta tudom.

– Nem hiszem el! Ránéztél a debreceni cukrászda kirakatában kirakott fényes tortára, és az jutott eszedbe, hogy ilyet csak egy Dobos nevű pali készíthetett???

– Nem így volt! Erzsitől tudom. A feleségemtől. Ahogy szinte mindent tőle tudok… ami nem sok, de azt tőle. Az ő felmenői mind híres cukrászok voltak.





– És ezt gyerekkorban elmondta neked???


– Ne csodálkozz! Mi már nagyon korán megismertük egymást. Ő nyolc és fél évesen került le Debrecenbe Pestről, én kilenc és fél évesen kerültem vissza a téglási nevelőintézetből Debrecenbe – éppen egy időben. Kétháznyira laktunk egymástól, és én azon nyomban beleszerettem.

– Oda is mertél menni hozzá?

– Csudát! Kezdetben az ablakunkból dobáltam vakolatdarabokkal, később kicsit felbátorodtam, és már néha el is mertem gáncsolni. Aztán azokat kezdtem el gyepálni, akik ott merészeltek legyeskedni körülötte. Veszettül szerelmes és féltékeny voltam, ha bárki közeledni mert hozzá. Sárika drága, a lányom, időnként szereti elmeséltetni, hogy miként verekedtem meg rendre az anyukájáért. Tetszik neki! Egyszer egy akkori nagyon híres beatzenekar jött le Debrecenbe. Kimentek a strandra, és az egyik zenész elkezdett ott udvarolgatni Erzsinek. Én éppen nem voltam ott, mert paradicsomot loptam valahol, de amint megláttam, egyből nekirontottam a srácnak. Jött segíteni neki valamelyik társa, de azt is lecsaptam. A többiek szerencsére nem avatkoztak be, sőt, inkább távolabbról kajánul figyelték az eseményeket.

– Szerinted mi tetszik ebből ma Sárikának? Hogy a papája egy ilyen kemény, félelmetes lovag volt, vagy, hogy ennyire szerette az anyukáját?





– Nyilván büszke az anyukájára, akiért így verekedtek a férfiak, meg aztán nehezen tudja elképzelni, hogy ez a rozoga, szemüveges pali, akinek olykor fájnak a csontjai, aki néha sántikál, valamikor ilyen nagy krakéler volt.

– Imponál neki?

– Amikor mesélek róla, akkor talán igen… egy kicsit, de mint aztán elmondta, amikor maga is tanúja volt szenvedélyes felcsattanásaimnak, robbanásaimnak, az inkább félelemmel töltötte el. Ő persze már rég megbocsátott, és elfelejtette ezeket, én azonban ezzel együtt nagyon szégyellem magamat, előtte is, magam előtt is…





Csöng a telefonja. Gyorsan rápillant a számra, és felkapja. Ismerem ezt a mozdulatát, és ezt az arckifejezését. Sárika érdeklődik, hogy rendben van-e minden. Ő megnyugtatja, hogy itt beszélgetünk egy presszóban. Röviddel később Erzsi csönget rá. A lelkére köti, hogy egyen ám rendesen. Gyuri bólogat, hogy igen, igen, és rendel is még egy csokitortát. Figyelem arcát, mintha mit sem változott volna az elmúlt évtizedek során. Kemény, markáns, élesen metszett. Régebben kicsit érettebbnek tűnt a koránál, mostanában sokkal infantibilisabb. Szeme pajkosabbá vált az idő múlásával, kedvesebb, megbocsátóbb, a szája viszont keményebb, eltökéltebb. Volt kölyök, fenegyerek, hős, férfi idol, deviáns, sztár, számkivetett, vezető színész. Most csokitortát majszol nagy vehemenciával.

– Hízókúrára vagyok fogva – magyarázza buzgón –. Odahaza, Kékkúton Erzsi reggelivel ébreszt. Hatalmas rántotta, szalonnával, hagymával, paprikával, hozzá két nagy szelet kenyér a környékbeli péktől. Aztán jön Rózsi néni a szomszédból egy tál csodálatos süteménnyel. Apró kis darabkák, mindegyiknek más íze van. Generációkon keresztül tanulták az ínségben, miként is lehet csodákat varázsolni szinte a semmiből: lisztből, mézből, lekvárból, meg ilyesfélékből, azt is mind meg kell ennem!

A teljes cikk a 17. heti, március 27-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version