Kedves Soma!
Ezúton köszönöm, hogy vagy úgy, ahogy vagy! És leírod, és elmondod, és folyamatosan bombázod a köztudatot a lényeddel, a gondolataiddal, az életeddel, hogy lássák: így is lehet!
Magam is látom, tapasztalom nap mint nap, hogy ez a mai, olykor meglehetősen zűrzavaros kor milyen izgalmas is egyben, hiszen valahol egy alapvető paradigma- és értékrendváltásról van szó többek között az emberi kapcsolatok, és ezen belül a párkapcsolatok terén is. Vízöntőkor, stb.
Mint láthatod, magam is megérteni vélek már sok mindent, néha mégis tanácstalan és vak vagyok, amikor mindennek saját életemre vonatkozó hatásait vizsgálom. A Ki is vagyok én?, Mire vagyok hivatva?, Mi is lenne az én dolgom itt és most? kérdései már oly régi kedves barátaim, akiktől időnként már inkább egy kicsit szabadságra mennék.
Nem hagynak nyugton, és bár rengeteg fontos felismeréshez elvezettek már, mégsem sikerül magukat a válaszokat megtalálnom, és ez néha meglehetősen frusztrál. Néha már szinte függőségnek érzem ezt az útkeresést, ami éppen a lényegtől, az Élet megtapasztalásának spontaneitásától foszt meg: fától az erdőt nem találom! Ha túl görcsösen keresem a válaszokat, nem veszem észre, ahogy éppen beléjük botlanék.
No de, hogy a lényegre térjek: önmagam (?) keresgélésének kérdéseivel szorosan összefonódva foglalkoztat a párkapcsolat – illetve annak hiányának problematikája is. Harminckét éves lettem én…, és jelenleg egyedül élek, bár már nem élem ezt meg magánynak. Úgy érzem, már nem azért hiányzik egy pár, hogy egyfajta hiányt pótoljon, vagy mert nélküle félembernek érzem magam sőt, mintha egy kicsit túságosan is beleszoktam volna abba, hogy önmagamban is megtalálhatom az Öröm és Boldogság forrásait, és ezt már nem másban keresem.
Pár hete találkoztam egy fiúval, aki bár korra időseb nálam, mégis fiatalabbnak, tapasztalatlanabbnak érzem. Ő fülig szerelmes (szinte egy-az-egyben látom korábbi önmagam, amikor hasonló helyzetben voltam ami már önmagában is rengeteg kérdést és gondolatot vet fel!), én viszont amellett, hogy nagyon kedves, érzékeny embernek tartom, mégsem szerettem bele éretlenebbnek érzem tündérmesém felnőtt és független férfijához képest… és néha kifejezetten feszélyez, ahogy szerelmesen bámul, és igyekszik megfelelni, nehogy elveszítsen, ahelyett, hogy felvállalná önmagát.
Azt érzem, hogy neki szüksége van rám, pontosabban arra, hogy általam megélje ezt a nagyon fontos, bár nagyon nehéz és összetett érési folyamatot, amit szerelemnek hívunk én viszont kicsit vonakodom felvállalni az ezzel járó melót -, mert úgy érzem, ez részemről inkább ezt jelentené: türelmet, megértést, határozottságot, és még ki tudja mit.
Nincs nagy tapasztalatom e téren! Önző egóm mind azt kérdi: Miért is áldoznám fel magamat, az időmet valakiért, akitől nem kapom meg azt, amire vágyom: lelki hasonlóságot, szellemi inspirációt, bölcsességet? Miért nem keresem inkább tovább a nagy Ő-t? Hát igen, bennem is van még bőven éretlen érzés, gondolat… Önfeladásban nem vagyok túl jó.
Rövidre fogva kérdésemet: van-e, és hol a határ, ameddig elmegy/elmehet az ember áldozatvállalásban, önfeladásban? Honnan tudhatjuk, hogy kiért hozzunk meg és mekkora áldozatokat?
Gondolataidat, válaszodat érdeklődve várom!
Tündérkirálylány
Örömmel olvastam bölcs, sokat tudó soraidat! Érzik, hogy fontos számodra az önismeret, a tudatosság, és ezen dolgozol is.
Nos, én a következőket gondolom felvetett kérdéseddel kapcsolatban: nem szabad belemenned egy ilyen kompromisszumos párkapcsolatba. Mindkettőtöket lehúznád vele! Egy olyan ember, aki már a legelején feszélyez, irritál, és érzed, hogy nem vagytok egy hullámhosszon, semmiképpen nem sugall egy hosszú távú, gyümölcsöző kapcsolatot! Nem hiszem azt, hogy okos döntés lenne kompromisszummal indítani egy ilyen bensőséges viszonyt. (Ezt az ember maximum egy munkahelyen engedheti meg magának, egy nagyon fontos munka érdekében a főnökével, vagy kollegáival szemben, de baráttal, kedvessel semmiképpen!)
Magadat lehúznád vele, mert feladnád a vágyaidat, lejjebb raknád a “lécet”, és a fiút is lehúznád, hiszen mindenki arra vágyik, hogy maximális elfogadást és viszont-szeretetet kapjon, nem pedig azt, hogy alapjáraton irritálja a másikat. Most még az elején vagytok, nem mélyült el annyira a dolog, érdemes őszintének lenned vele, és nem hitegetni tovább!
Persze bizonyára fájni fog neki a hír, hogy “ne haragudj rám, de nem érzem azt, hogy összetartozunk, azt, hogy feladatom lenne veled”. Viszont ha belemennél a dologba, és később “borulna ki a bili”, becsapottnak érezhetné magát, kudarcnak élné meg az együttlétet – pedig ő egyszerűen csak olyan, amilyen – és sokkal mélyebb sérülést okoznál benne!
Úgy gondolom, az ember önbecsülése fontosabb, minthogy feltétlenül együtt legyen valakivel. Te egy fiatal, intelligens, érzékeny nő vagy, ha nem görcsölsz rá, hogy “jöjjön már a férfi”, hanem lazán, nyitottan, türelmesen jársz az utadon, és minél inkább a jelenben vagy, akkor minden esélyed megvan rá, hogy bevonzzad a nagy “Ő”-t.
Nem gondolom jó ötletnek az “önfeláldozást”. Önmagunkat szeretettel, hittel odaadni valakinek vagy valaminek, az igen! Nem keserű, önmagukat betegítő mártírokra van szüksége a világnak, sokkal inkább a jelent élvezni tudó, örömmel adni tudó emberekre! Persze, elmehet valaki karitatív szolgálatra, ha nem önbüntetésnek és áldozatot hozó tehernek éli meg, hanem örömmel vállalt szolgálatnak, mely a lényéből fakad. De ez nem önfeladás, hanem a földi “küldetés”, és feladat megélése.
Úgy gondolom, hogy semeddig nem szabad elmenni az önfeladásban! Majd ha belülről fakadóan az lesz a missziód, hogy folyamatosan adj és szolgálj, mert ez tesz téged derűssé, harmonikussá és teljessé, akkor tedd! De az nem önfeláldozás! A fiúra visszatérve pedig még csak annyit, hogy képzeld el magad az ő helyében! Te mit választanál? Azt, hogy a fiú partnerként megtiszteljen a szeretetteljes őszinteségével, vagy pedig annak ellenére, hogy irritálod, és nem rád vágyik, ideig-óráig ellegyen veled…
Egyébként meg tudod te! Minden kérdésedre ott van belül a válasz!
Minden jót, puszillak: Soma