“46 évesen kezdtem habzsolni az életet”

Babáztam, főztem, elláttam a családomat – szívesen tettem, nem mártírként éltem, azt hittem, az a boldogság. A romantikát ugyan mindig hiányoltam a kapcsolatunkból, a férjem sokkal racionálisabb típus, mint én. De sosem jutott eszembe, hogy emiatt másfelé kalandozzak. Betöltöttem a negyvenötödik évemet, amikor a férjem egy nap azzal állított haza, hogy mást szeret, és el akar válni. Talált egy velem egyidős nőt, akivel jobban illettek egymáshoz. Úgy éreztem, itt a világ vége. Feküdtem az ágyon, és azt gondoltam, többé nem kelek föl.
Hosszú ideig voltam a gödör fenekén, de aztán kikecmeregtem, és kezdtem élvezni a szabadságot. A lányaim már felnőttek, lettek új barátnőim, eljártunk bulizni, feltűnősködtünk, pasiztunk – negyvenhat évesen kezdtem nőnek érezni magam, és habzsolni az életet. Lett egy – alig több mint plátói – szerelmem, és volt mellette valaki, akivel csak a szex kedvéért voltam együtt. Aztán, amikor a plátói szerelmemről kiderült, hogy nős, és sosem fog elválni, elkezdett hiányozni egy mélyebb lelki kapcsolat: egy férfi, akinek megint moshatom a gatyáit, és akivel egyformán tudunk gondolni dolgokra.
Istvánnal a barátnőim „kerítettek össze”. Meghalt a felesége, és akkor még nagyon szomorú volt. Elkezdtünk találkozgatni, esténként órákat telefonálgattunk, megjelent az ablakom alatt egy szál sárga rózsával, szonetteket olvasott föl. Aztán néha ott aludtam, néha ő nálam, végül két és fél éve ideköltözött. Nézd, ebből a vázából még azóta nem fogyott ki a virág!
Mellette úgy érzem, önmagam vagyok, mint hajdan, kislánykoromban. Ha ahhoz van kedvem, csak ülök vele némán. Sokszor úgy érzem, mindegy, én vagyok-e vagy ő, eggyé váltunk.

A témáról bővebben a Nők Lapja május 11-én megjelenő, 19-es számában olvashatsz!