Ideális terep arra, hogy ezen az április végi, kellemes péntek délelőttön az ember lehajtson egy kávét a rokonlátogatás után. Hárman voltunk: nagynéném, nagybátyám és én.
Elmegyek a mosdóba közölte nagynéném, amikor látta, hogy hasztalan próbálok kapucsínóért harcolni.
Kávé van, tej is, de kapucsínó nincs. És nem is öntöm össze, de ha akarják, kihozom külön mondta a felszolgáló, feltehetően a tulaj, ránk sem nézve.
Csak ültünk a nagybátyámmal, és nézelődtünk. Jöttek-mentek a törzsvendégek, beindult a hosszúlépések szezonja. Megérkezett például az ügyvédnő egykor állítólag praktizált piros, fodros szoknyában, napszemüvegben, testhez simuló lila kardigánban, és rekedtes hangon kérte a két deci fehérbort. Közben jogi tanáccsal látta el Józsikát, a békés tacskóját a postaládához kötő, hatvanas nyugdíjast, aki a hétvégi telkére végre vevőt talált, csak az illető gyanús külsejű.
Nagynéném még mindig nem került elő. Kicsit aggasztott, mert a kávéja mostanra teljesen kihűlt. A presszó megtelt, az egykori ügyvédnő immár a második pohár bornál tartott, és vélhetően politikai állásfoglalásra készült, mert hézagosan összegezte az előző napi belpolitikai eseményeket.
Nagynéném még mindig sehol.
Nem a te telefonod csöng? kérdeztem nagybátyámtól, aki gyorsan benyúlt a dzsekije zsebébe. Felvette a telefont, hallgatott, majd annyit mondott: Jó, de mit tegyek? Ha hazaérek, kiszabadítalak és letette, majd hátradőlt. Éva volt, a feleségem magyarázta. Beszorult a vécébe. Nem nyílik az ajtó.
Kellemetlen mondtam, és próbáltam nem nevetni.
A nagynéném még mindig nem került elő. Nagybátyám telefonja újra csengeni kezdett, de ő nem vette fel, csak annyit mondott:
Tíz kilométerről úgysem tudom kiszabadítani.
Figyelmünket erősen lekötötte az újonnan érkező: a postás, aki Kálmánkának és Józsikának hozta a nyugdíjat.
Nagynéném sehol. Egyre dübörgőbb lett a hiánya. Azonban nem tudtam ezen tűnődni, mert megszólalt a telefonom.
Beszorultam a vécébe, nem nyílik ki az ajtó! hallottam nagynéném hangját. Nem juttatnátok ki valahogyan?
Nem a feleséged szorult be a mosdóba kuncogva sandítottam a nagybátyámra , hanem a húgod, itt, a krimóban.
Elővezettük a problémát Gyulának, a felszolgálónak (már tudtuk a nevét is), aki nem várt módon reagált. Ránk nézett talán először azóta, hogy beléptünk , megforgatta a szemét, és széttárta a karját:
Hát akkor!! mondta. Fogalmunk sem volt, ez mit jelent, ezért vártunk. Hát én mit csináljak? Az a rohadt ajtó! Ha beszorult, hát beszorult. Engem nem érdekel az az ajtó. Már borzasztóan unom ezt az ajtó-kérdést! tette hozzá indulatosan. Nekem nagyon kellett röhögnöm, annak ellenére, hogy tudtam, meg kellene mentenünk a nagynénémet, nehogy a következő éveit a presszó mosdójának fogságában töltse.
Valamit csináljon! állt a sarkára a nagybátyám. Lényeg, hogy kinyíljon az ajtó. Különben senki sem tud bemenni a mosdóba tette hozzá, hátha ezzel meghatja a tulaj szívét.
Ne is menjen! jött a válasz. Én már ezt nagyon, de nagyon unom! Engem nem érdekel, mit csinálnak. Kapucsínó, meg mosdó
nyújtotta el a szavakat. Hagyjanak békén! Ha nem nyílik, hát ez van. Hívjanak lakatost, vagy amit akarnak. De már elegem van az ajtóból, értsék meg!
Szegény, már-már az őrület határán volt. Sejtelmem sem volt, milyen bosszúságokat okozhatott már neki az a szerencsétlen mosdóajtó, de éreztem, hogy rátapintottunk a gyenge pontjára.
Jó, hát akkor betörjük döntött a nagybátyám. Ki kell szabadítanunk!
Betörik? fordult vérbe a tulaj szeme. Majd inkább betöröm én!
Elindult a mosdó felé, mindenre elszántan. Tisztes távolságból követtem, nyomomban a törzsvendégekkel. A külső ajtó nyitva volt, a belső viszont beszorult. A férfi lendületet vett, és berúgta. Az ajtó tokkal együtt szakadt ki, csak reméltem, hogy nagynéném túlélte a mentési akciót.
És lőn. Boldogan hagyta el az ideiglenes zárkát.
Az a rohadt ajtó! morgolódott a tulaj. Hát most már nem szorul be senki!
Kérjen tőlük kártérítést! javasolta az ügyvédnő a pultosnak, amikor a kijárat felé tartottunk. Én tulajdonképpen már menekültem.
Ne haragudjanak Gyulára! állított meg az utcán Józsika, miközben öntött egy kis vizet a kutyájának. Múlt héten már szinte mindannyian beragadtunk, és csak nehezen tudtunk kijönni, úgyhogy egyre több sérülést okoztunk az ajtón. A Gyula meg azt mondta, ha még egyszer beszorul valaki, maga fogja szétrúgni azt a rohadt ajtót.
Hát, most megtette, gondoltam, és a kocsihoz siettünk. Józsika még utánunk szólt:
Aztán jöjjenek máskor is!