Mire a megbeszélt időre odaértem, ő már bent ült egy félreeső asztalnál, és egykedvűen kavargatta kapucsínóját. Érződött, hogy nincs fényes hangulatban, és ettől igencsak zavarba jöttem. Megnyugtatott, hogy ez most csak a szokásos tavaszi depresszió nála, meg egyébként is utálja a frontokat, az esős időt, az álmosságot, valamint sok minden egyebet, például, ha hipnotizálni akarják. Ugye, nem baj, kérdezte, hogy nem próbál mindehhez jó arcot vágni? Nem, nem, dehogy baj! Sőt, kifejezetten szeretem benne ezt a természetességet, őszinteséget, hogy sem a képernyőn, sem az életben nem igyekszik akár ráfonnyadt bájvigyor, akár közönyös fapofa mögé rejteni érzéseit, indulatait, hangulatát, hanem megejtő nyitottsággal vállalja mindenkori önmagát. Olykor pajkosságát vagy éppen durcásságát, kedvetlenségét. Tehát egyáltalán nem ez a bajom vele, hanem sokkal inkább az, hogy az utóbbi években mintha az utóbbi gyakoribb lenne…
Kiskorától ismerem. Hosszú ideig néhány háztömbnyire laktunk egymástól, így utcán, üzletekben gyakran találkoztunk. Csuda eleven kislány volt, szertelen, rakoncátlan. Jelenség. Önfeledten nyitott, sugárzó életörömmel. Egyszer a Szerb vendéglőben odajött, és elkönyörögte a palacsintámat. Egyszer a széplaki mólón elfoglalta a pokrócomat, és rádumált, hogy menjek vissza a jéghideg vízbe, mert még napozna kicsit. Egyszer a 15-ös buszon, se szó, se beszéd, az ölembe dobta magát, és kikövetelte, hogy lovacskáztassam. Hát igen, azóta sok év eltelt… Ma se palacsinta, se móló, se pokróc, a 15-ös busz is ritkán jár, és aligha hinném, hogy leghőbb vágyai közé tartozna, hogy bármikor is az ölembe vesse magát…
Néha van rá esély, sajnos, csak ritkán. Sokat töprengtem ezen… Tudod, sokáig valószínűleg túlontúl elkényeztetett engem a sors. Tizennyolc éves koromig az egész élet egy folyamatos happeningnek tűnt számomra. Apa sugárzó ember volt. Szinte burkot vont körém, létével biztonságot, erőt, hitet adott.
Miben hittél?
Hogy az élet jó, szép, igazságos, arra van kitalálva, hogy boldogok legyünk.
Tényleg nem vetted észre, hogy nem így van? Vagy csak nem akartál tudomást venni róla?
Nem vettem észre Számomra minden annyira csodálatosan alakult. Egyrészt megadatott egy szeretetteljes családi légkör. Anya volt mindig a vezető és az én legfőbb támaszom, Apa pedig a szellemi összetartóerő, a tiszta ember, amilyen ma nincs is a világon. Másrészt pedig kiskoromtól megadatott, hogy kedvem szerint élhettem, mindig játszhattam. Színész akartam lenni, és szinte folyamatosan szerepelhettem, színházban, filmekben, tévében. Ahol csak hallottam, hogy gyermekszereplőket keresnek, már mentem is jelentkezni próbajátékra, és életre szóló büszkeség, hogy olyan fantasztikus emberek válogattak be engem a filmjeikbe, mint Fábry Zoltán, Illés Gyuri bácsi, Simó Sanyi bácsi, Palásthy Gyuri bácsi, majd aztán a Szomszédokra Horváth Ádám…
A teljes cikk a 19. heti, május 11-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.