Úri muri

Dobray Sarolta | 2005. Május 11.
Éjfél. Benn maga az Éjszaka dübörög. Kinn sokmilliós Audik, BMW-k. Taxikba zsúfolt széplányok gördülnek sorban a bejárathoz, ki-ki lehetõségeihez mérten kívánatossá csomagolva.





A „trendi, igényes partyarcok” legkedveltebb szórakozóhelyeinek egyike ez. Ami errefelé tanácsos: ha nő vagy, hordj minél kerekebb és csupaszabb melleket, ha férfi, legyél médiaszereplő, DJ vagy gazdag! De legalábbis tűnj valamelyiknek. A tehetősebb urak itt nem koktéllal, hanem egy „csíkkal” (kokainnal) vendégelik meg a kiválasztott hölgyeket, nem „ingyen”, persze…

Péntek. A szilikonnal és egyéb külsőségekkel leginkább felturbózott hölgyek többsége a bejárat VIP-sorát célozza meg, a kiváltságosabbakért maga a sztár-DJ szalad ki. Furcsa mód a néhány lépéssel arrébb beengedésre várakozó „pórnép” sora ennél jóval rövidebb. Itt viszont már szelektálnak a zord, tar fejű ajtónállók: aki nem ítéltetik idevalónak – nem tűnik elég szépnek, trendinek és „márkásnak” –, mehet máshova. Benn javában dübörög a zene: aki nem bejáratos a fenti VIP-részlegbe, az a lenti tánctéren igyekszik felhívni magára a figyelmet. Előbbibe „ismerős” révén lehet kvalifikálni. Idővel megtelik a galéria bombázókkal, anyagi biztonságot sugárzó férfiakkal, és – többé-kevésbé – ismert arcokkal. Az asztalok roskadoznak a koktéloktól és egyéb, drága italoktól. Vagy hat sötét öltönyös, napszemüveges úriember – mint a moziban – vonul most a színre emelt fővel, kimérten pásztázzák tekintetükkel a fentről egészen belátható táncteret: a „felhozatalt”. Németek. Legénybúcsú lesz, egyikük néhány nap múlva nősül.





István, a „király”


István, a negyvenéves vállalkozó fitymálva meg is jegyzi a csapatról:

– Micsoda bohócok…!

Ő is egy az elismert VIP-törzsvendégek közül. Húsz éve minden hétvégéjét ehhez hasonló partikon tölti: ahova azok mennek, „akiknek van zsetonja”.

– De hogy én mennyire utálom már ezt az egészet! – grimaszol lemondóan. – Ugyanazok az arcok évek óta!

– Akkor miért erőlteti?

Meglepi a kérdés.





– Miért?! Mert csajozunk, és itt vannak a jó csajok. Vagy üljek inkább otthon, olvasgassak könyveket…?! Mondják mindig, hogy ezeken a helyeken nem lehet normális nőt találni, mert mindenki k…: ott állnak beszívva meg berúgva, és lesik a pénzes palikat. Nagyjából így is van – bár mindegyik azt mondja, ő itt csak táncolni akar –, de én nem is jöhetek össze egy egyszerű akárkivel, akitől távol áll az anyagi jólét. Az ilyennel nem tudok miről beszélni! (Elmosolyodik.) Nekem rendszeresen táncoslány meg k… szokott becsúszni. Így alakul. Nekik van olyan dumájuk, fellépésük, külsejük. – Aztán levezeti, hogy meggyőződése szerint miért prostituált minden ötödik nő Budapesten. – A fővárosban van úgy nyolcszázezer nő, amiből hatvan százalék nyugdíjas, és ha megnézed az interneten, van harminc-negyvenezer prosti. Tehát, ha kiszámolod, minden ötödik valamilyen szinten k…kodik.





Pár perccel később már kilencvenhét százalékról beszél. Szerinte ugyanis ennyien mennek a pénzre. István szemében azok a valódi prostituáltak, akikkel egy szórakozóhelyi ismeretség alkalmával – kölcsönös szimpátiát feltételezve –nem jön össze „a dolog” néhány órán belül. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a nő „gondolkodik”. Tervez. Pontosabban a férfi kocsijának márkáján spekulál, és attól teszi függővé a továbbiakat. És ettől Istvánnak hányingere van.

A teljes cikk a 19. heti, május 11-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version