Az örök nõ

Nem érkezik, nem jelenik meg, nem libben be, nem tűnik, vagy bukkan fel, hanem ott áll.

Ez valami egészen különös, és csodálatos képesség nála. Hogy jelen tud lenni a legegyszerűbb módon, mégis nagyon intenzíven. Halvány mosollyal konstatálja, hogy már itt vagyok. Bekecmergünk a büfébe, nekem kávét, magának buborékmentes ásványvizet rendel. Érzékelhetően nagyon fáradt és kimerült. Igen, tegnapelőtt volt a bemutató, előtte pedig hetekig tizenvalahány órákat próbáltak. Olykor reggel 9-től éjjel 2-ig, aztán másnap, ugyanígy. A darab is nagyon nehéz, Shakespeare előtti időkben játszódó vitriolos angol komédia, a rendező Ascher Tamás maximalizmusa pedig közismert. A legenda szerint egyszer az utolsó előadást követően is összehívta a szereplőket, és órákig elemezte, hogy mit kellett volna másként, még jobban csinálniuk. Most viszont ez lesz a bemutató utáni második előadás. De, ha ennyire kimerült, akkor miért nem pihent otthon, miért siet be ennyire korán?

– Már annyira megszoktam, hogy itt vagyok, hogy ez adja nekem a biztonságot – mondja fanyar mosollyal. – Sokszor reggel bejövők, és csak este későn megyek haza. Itt eszem a büfében, az öltözőben alszom, a társalgóban dumálgatok…

– A többiek meg mind rohangálnak, intézgetik a dolgaikat…





– Milyen dolgokat intézzek? Nincs bétém, káeftém, nincs autóm, nincs könyvelőm, mobiltelefonom, számítógépem, egyedül élek, szinte ez az egyetlen luxusom, hogy időben bejövök ide, és nem kell rettegnem a dugótól, meg attól, hogy bármi közbejön.

Feláll, hátramegy, pár perc múlva köpenyben, papucsban jelenik meg. Int. Bemegyünk az öltözőbe. Szűk kis szobácska. Körben felakasztva rengeteg középkori ruha, hátrébb kopott pamlag, elől két szék, két tükör, két asztal. A két asztal rögtön elárulja tulajdonosát. Az egyiken némi rendetlenség van, minden szertelenül, rakoncátlanul otthagyva. Ez Onódi Eszteré. A másik már-már rigorózusan rendes, minden szimmetrikus, minden kéznél van, a sminkek érezhetően úgy állnak kézre, ahogy rájuk éppen szükség lesz festéskor.

– Na, még ez a luxusom megvan – mondja Erika, látva, hogy szemrevételezem asztalán a dolgokat. – Szeretek járkálni drogériákba. Az illatszerekbe csak beleszagolok, mert azok már rég nem az én pénztárcámhoz vannak szabva, a krémekre viszont hajlandó vagyok akár irreálisan sokat is áldozni. Évtizedek során annyi minden festék, kenőcs, meg miegyéb kerül fel egy színésznő arcára, hogy az katasztrófa sújtotta területté válhat, ezért muszáj időnként kényeztetni, lassítani az erodálást.





Kesernyésen felnevet, és neki is áll a sminkelésnek. Gyakorlott, elnagyolt mozdulatokkal hófehérre mázolja az arcát. A darabban egy bajkeverő, félelmetes, öreg szipirtyót alakít. Szól, menjünk a fodrászatba. Néhány lépcső lefele, aztán a folyosón jobbra, és ott is találjuk magunkat. Miközben a fodrász gyors mozdulatokkal feltűzi a haját, én a tükrön lévő régi fotókat figyelem. Jé, az egyiken farmerban, kockás ingben, bodorított hajjal a maga rezignált mosolyával ott van Erika! Milyen furcsa! Miközben a lénye, a lényege alig változott az elmúlt négy évtized folyamán, milyen más, és más tudott lenni. Elbűvölt eszköztelensége, vállalt nőisége, az a kivételes adottsága, ahogyan a legfinomabb, legárnyaltabb eszközökkel tudta a legdrámaibb hatást elérni. Lenyűgözött, ahogyan olyan zseniális generációbéli társak mellett is, mint Molnár Piroska, Pogány Judit, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Csákányi Eszter, vagy Szirtes Ági évtizedek óta folyamatosan az élvonalban tudott maradni, mintegy igazolván, hogy a kivételes tehetségek nem oltják, hanem sokkal inkább erősítik egymást.

Visszamegyünk az öltözőbe. Folytatja arcának festését. Új, érdekes árnyalatok jelennek meg rajta. Mindig magadnak csinálod? – érdeklődöm. – Ha tehetem, igen – feleli. – Én ismerem leginkább az arcomat, tudom, mivel, milyen hatást szeretnék elérni.

A teljes cikk a 20. heti, május 18-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.