Lóhalálában érkezik az interjúra, sűrűn szabadkozik a késése miatt. Mintha csak magamat látnám! Az egész napja egy rohanás, hadarja: három gyereke közül az egyik beteg, ő is csak most lábalt ki az influenzából. De ma azért már bement megvágni a Csellengőket teszi hozzá mosolyogva , hogy vasárnap adásba mehessen. Még egy utolsó telefon a fiának, hogy mindjárt megyek, kicsim, elviszlek orvoshoz, aztán végre rám figyelhet. Kiderül, hogy ez a kicsi idestova tizennégy éves, de hát én is tudom, hogy ha valaki lázas, beteg, annak milyen jólesik a segítség…
Kis csillag
Erről szól Incze Zsuzsa egész élete. A segítségről. Szó nélkül nyújtja a kezét, ha valaki bajban van. Ha egy kétségbeesett édesanya belezokog a telefonba, hogy néhány napja eltűnt a fia vagy a lánya, Zsuzsa azonnal ugrik. Galléron ragadja a Csellengők stábját, a helyszínen terem, a rendőrség szolgálatába állítva kameráját és mérhetetlen empátiáját. Tizenegy év alatt több ezer gyerek került elő a segítségével. Az emberek nagyon jók, állítja. Ülnek a tévé előtt, nézik az eltűnt srác vagy kislány fotóját, és eszükbe jut, hogy tegnap vagy tegnapelőtt mintha látták volna valahol. Rögtön a kagylóhoz nyúlnak. Nem baj, ha tévednek, a szándék a fontos.
Nézem a szemét, ahogy beszél. Mennyi titkot rejthet! Megvert, elkóborolt gyerekek, drogos kamaszok, megerőszakolt lányok, magukat vádoló, aggódó szülők… Honnan ez a vonzódás az elesettekhez? Mi készteti, hogy újra és újra a kiszolgáltatottak pártjára álljon? Ő maga is sokat gondolkozott ezen. A szálak a gyerekkorába vezetnek Emlékszik, az édesapja temetésén a Farkasréti Temető előtt megállt a Győri ETO busza. Harminc bokszoló szállt ki belőle, csupa ismerős arc, akik a mai napig hálásak egykori edzőjüknek a tőle kapott emberséges, ám szigorú nevelésért. De sok tíz tojásból készült rántottát megettek ezek a férfiak az édesanyja konyháján! Ma is látja maga előtt azt az alagsori szoba-konyhát, amelyben akkor éltek. Az apja a hokedlin tanulja az anatómiát esztergályos maradt ugyan, de elvégezte a Testnevelési Főiskolát, hogy szabadidejében a hobbijának élhessen , ő meg ott gubbaszt a lábánál a kis sámlin. Az apja néha megsimogatja a fejét, és kis csillagomnak szólítja Nem is tudja, kit választana inkább példaképül: az édesapját, aki mozdulatlanul, hihetetlen önfegyelemmel izgulta végig a meccseket, míg más edzők magukból kikelve ordítottak, vagy az édesanyját, aki ennek a nehéz, ám tiszteletre méltó embernek élete végéig méltó társa volt.
Ide nekem az oroszlánt!
A gondoskodás minden csínját-bínját az anyjától leste el. Még akkor is ott várta minden reggel a becsomagolt tízórai, amikor már egyetemi előadásokra járt. A mama, bár csak betanított munkás volt, elvárta, hogy mindkét gyermeke diplomát szerezzen. Zsuzsa gépészmérnök-tanár szakra jelentkezett. Ratkó-gyerek volt, örülni kellett, ha oda is felveszik. Még be sem fejezte a tanulmányait, már másfele kacsingatott. Az újságírás érdekelte, szívta magába az információkat, mint a szivacs. Beiratkozott a MÚOSZ újságíró iskolájába. A Köznevelés című folyóiratnál kezdett, majd egyenes út vezetett az Új Tükör című hetilaphoz, később a Magyar Rádióba. Innen csábították el a tévé ifjúsági műsorába. Az első riportját egy állami gondozott, enyhén fogyatékos gyerekkel készítette. Balogh Mari főszerkesztő megnézte az anyagot, és rámutatott: Ez a lány lesz Déri Jancsi mellett a Péntek esti randevúban! Nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy ez az erős asszony, akit mindig csak a szakmai tisztesség és az emberek sorsa iránti őszinte érdeklődés vezérelt, fiatalkori önmagát látja benne. Legnagyobb meglepetésére nemsokára meghívták az Ablak című műsor munkatársai közé. Mindig erre vágyott: arcot ölteni, önálló gondolatokat képviselni a televízió képernyőjén. Tudta, soha többé nem adhatja alább!
A teljes cikk a 20. heti, május 18-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.