Falutól faluig. Egy trikó, egy pulóver, könnyű legyen a hátizsákod
Mert lehet, nehéz lesz a szíved
De nem fogod bánni.
Igaza lett. Azóta megjártam Párizst, Brüsszelt. De ha most választhatnék, nem Nyugatnak indulnék. Hanem Keletnek. Mindig csak Keletnek Moldvába, a Szeret vidékére, a csángómagyarok földjére.
Hogy ki ezen az úton kenyeres társam? Csoma Gergely? Valami keveset mondtam róla nemrégiben, amikor a csángómagyarok húsvéti szokásairól meséltettem. Hát, soha jobb útitársat!
Mint egy igazi sherpa! mutatott végig magán, amikor Nagypatakról Bogdánfalvára gyalogolva, megint átvette a hátizsákomat. Nevettünk. Tényleg olyan volt, mint egy nepáli hegyi vezető. Csak itt tavaszi napfényben fürdő, szelíd moldvai dombhátakon kellett átvágnunk. Számára ismerős volt a táj, és úton-útfélen ismerősek az emberek.
Isten áldja meg! köszöntünk.
Megáld Isten! válaszoltak.
Se öreg, se fiatal, senki ember nem megy el arrafelé köszönés nélkül. S mindig így szól vissza:
Megáld Isten…
Leírtad a receptjét…?
Gergelynek két szerény válltáskája volt. Az egyik ebből a fotófelszerelése. A másikból még az utolsó napon is elő tudott varázsolni valami ajándékot. Vegetát, vékony, kötött sálat, tollat. S még van egy tudománya elhagytuk egy falu határát, beértünk a következőbe, lábunkban gyűlnek a kilométerek, és Gergely mintha karosszékben ülne, beszél, mesél, adatokat halmoz, jellemeket sorol fáradhatatlanul. Nagy, erős ember, majd harminc éve jár Moldvába, a csángómagyarok közé. Mindig gyalog. Sokat tud róluk. Szakmája szerint szobrász, ma már gyűjtőútjai nyomán fotográfus, néprajzos. Könyvei forrásmunkának számítanak. Évtizedek óta gyűjtött képei, fotótára kincsesbánya. Ami saját magának szükséges, kevéssel beéri. Egész napos koplalás után is elvan vacsora nélkül. Mondom neki egyik reggel klézsei vendéglátóink már indultak ki a szőlőbe.
Te, Gergely, Istók Ágnes olyan savanyúlevest főzött az este, nem ettem még ilyen jót
Legalább leírtad a receptjét ?
Még csak nem is nyel nagyokat. Nagy fakír.
De hát magyarul beszélnek!
Amikor elindultam, Gergely már két hete úton volt. Bákóban értem utol. Pesten a lelkemre kötötte:
Ne izgulj! Nem tudjuk, hogy éred el a csatlakozásokat. Kolozsvár, Páskány, írd föl, meddig kérj jegyet! Csütörtökön fölszállsz a Nyugatiban a Koronára, én pénteken reggeltől akár estig ott leszek a bákói állomáson. Várlak.
Tényleg ott volt. Ült a sínek mellett, figyelte a leszállókat. Ahogy meglátott, elém jött komótosan. Akkor már tizennyolc órája ültem vonaton. Éber álmomból Vatra Dorneánál ébredtem fel. A hold hatalmas volt, egy éles késsel pont félbevágták, úgy ült a hegyek között. Havas nyiladékokra láttam, az állomások épülete kivilágítva, mint egy világvárosban. Áldottam a kis román fiatalembert, Kolozsvártól jött a nyomomban, egy fülkébe szólt a jegyünk, mutatta, feküdjek csak a hátizsákomra, ő figyel, Gora Homoroluinál száll le, még van időnk. Szundítottam hát, amikor leszállt a kis román, intett, vigyázzak csak. Nem lett semmi baj később sem, de azért pár óra múlva Gergely ismerős alakját meglátni mégis jóérzés volt.
Korán örültem. Még vonatoztunk egyet, aztán leszállva, Gergely a távolba mutatott.
Az ott már Klézse. Odamegyünk. Bírni fogod, egy óra alatt ott vagyunk.
A teljes cikk a 20. heti, május 18-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.