Mindennapi méregpohár

nlc | 2005. Május 31.
Ha elõször nem a leendõ férjünkkel, hanem az anyósunkkal ismerkednénk meg, ki tudja, köttetnének-e egyáltalán házasságok? Ám ha már benne vagyunk, döntenünk kell: megszokjuk a rivalizálást, vagy megszökjünk elõle?





Mint egy kőszobor, olyan volt anyósom, mikor először találkoztunk – meséli Eszter (35). – Nem vettem észre rajta sem szimpátiát, sem utálatot, valami furcsa műmosollyal az arcán mutatkozott be, és ült le beszélgetni velem. Kérdezgetett, de láttam rajta, nem igazán érdekli, mit mondok. Ha én érdeklődtem, unottan felelgetett. Fél óra múlva megváltásnak éreztem, amint a párom a kabátomat lengetve megjelent az ajtóban, hogy induljunk. Cseppnyi mosoly a fiának, kissé hideg tekintet nekem, így búcsúzott az ismerkedésünk után. Hazafelé úton a kocsiban arra gondoltam, hogy nehéz lesz majd belopni magam a szívébe, de azért megpróbálom. Anyunak legendásan jó kapcsolata volt apu anyjával, szerettem volna, ha ez nekem is sikerül.
Nem sikerült. Ugyanez a közöny, ez a „nem érdekel, mit mondasz” kifejezés ült minden alkalommal az arcán, ha találkoztunk. Néha azon morfondíroztam, talán az én magatartásomban volt valami, ami idegesítette. Esetleg a külsőm nem tetszett neki… Jó egy fejjel vagyok magasabb nála, és húsz kilóval kevesebb. De ha bármi bántotta is, miért nem mondta? Úgy érzem, hogy ő már a legelején betett engem egy skatulyába, ahonnan lehetetlenség kitörni. Hogyan változzak meg, ha nem tudom, mi a baja? Hogyan legyek jó, ha nem tudom, miért vagyok rossz?

Fordulópont
Évekig éltünk ebben az egymás iránti méla közönyben. A helyzet akkor változott meg, amikor végre megszületett kislányom, Sára. Anyósomat mintha kicserélték volna. A nő, aki eddig sem a fiával, sem a férjével nem volt különösebben kedves, majd’ elolvadt, amikor karjába vette az unokáját. Valljuk be, először még tetszett is ez egy kicsit. Végre megtalálta a helyét, nem kell undok anyósnak lennie, hanem szupernagyiként remekelhet. Ez az érzésem azonban már a kórházban kopni kezdett. Rám továbbra is úgy tekintett, mintha ott sem volnék, a gyereket viszont kikapta a kezemből, és ringatta. Persze engem sem kell félteni, szóltam rögtön, inkább büfiztetni kellene. Aztán amikor hazajöttünk Sárával, anyósom pár hétre hozzánk költözött, hogy segítsen. Utólag kiderült, sajnos a segítség alatt mindketten mást értettünk. Én szívesen ráhagytam volna a főzést, takarítást, mosást, ő viszont csak a babával akart foglalkozni. Még be sem fejeztem a szoptatást, már tépte le rólam a gyereket, hogy járkáljon vele, énekeljen neki, szórakoztassa. Ha csak nyekkent egyet, vette ki a kiságyból, amikor pedig szólni mertem ezért, visszavágott: „Felneveltem már egy gyereket, tudom, mit csinálok”. Először még kulturáltan vitatkoztunk. Én fojtottan szóltam, ő élesen válaszolt. Aztán kezdtem hangnemet váltani, egyre hevesebben kértem ki a magam igazát. Anyósom is mind jobban emelte a hangját.
Lényegtelennek tetsző, nekem mégis fontos dolgokon törtek ki a veszekedések. A mit eszik a gyerek című téma például kimeríthetetlen volt. Ő már két hónaposan krumplit adott volna, négy hónaposan szörpöt, én meg kitartottam a szoptatás mellett. Ő kenyérkatonát, én főzeléket. Ő csokit, én gyümölcsöt. A legidegesítőbb az volt, hogy meg sem próbálta elfogadni az érveimet. Mert tessék, felnevelt egy fiút, makkegészséges, honnan tudom én, kis kezdő, hogy mi kell a gyereknek?!


A történet folytatását, és a szakértő véleményét a Nők Lapja Évszakok júniusi számában olvashatja el.

Exit mobile version