Nem sikerült. Ugyanez a közöny, ez a nem érdekel, mit mondasz kifejezés ült minden alkalommal az arcán, ha találkoztunk. Néha azon morfondíroztam, talán az én magatartásomban volt valami, ami idegesítette. Esetleg a külsőm nem tetszett neki Jó egy fejjel vagyok magasabb nála, és húsz kilóval kevesebb. De ha bármi bántotta is, miért nem mondta? Úgy érzem, hogy ő már a legelején betett engem egy skatulyába, ahonnan lehetetlenség kitörni. Hogyan változzak meg, ha nem tudom, mi a baja? Hogyan legyek jó, ha nem tudom, miért vagyok rossz?
Fordulópont
Évekig éltünk ebben az egymás iránti méla közönyben. A helyzet akkor változott meg, amikor végre megszületett kislányom, Sára. Anyósomat mintha kicserélték volna. A nő, aki eddig sem a fiával, sem a férjével nem volt különösebben kedves, majd elolvadt, amikor karjába vette az unokáját. Valljuk be, először még tetszett is ez egy kicsit. Végre megtalálta a helyét, nem kell undok anyósnak lennie, hanem szupernagyiként remekelhet. Ez az érzésem azonban már a kórházban kopni kezdett. Rám továbbra is úgy tekintett, mintha ott sem volnék, a gyereket viszont kikapta a kezemből, és ringatta. Persze engem sem kell félteni, szóltam rögtön, inkább büfiztetni kellene. Aztán amikor hazajöttünk Sárával, anyósom pár hétre hozzánk költözött, hogy segítsen. Utólag kiderült, sajnos a segítség alatt mindketten mást értettünk. Én szívesen ráhagytam volna a főzést, takarítást, mosást, ő viszont csak a babával akart foglalkozni. Még be sem fejeztem a szoptatást, már tépte le rólam a gyereket, hogy járkáljon vele, énekeljen neki, szórakoztassa. Ha csak nyekkent egyet, vette ki a kiságyból, amikor pedig szólni mertem ezért, visszavágott: Felneveltem már egy gyereket, tudom, mit csinálok. Először még kulturáltan vitatkoztunk. Én fojtottan szóltam, ő élesen válaszolt. Aztán kezdtem hangnemet váltani, egyre hevesebben kértem ki a magam igazát. Anyósom is mind jobban emelte a hangját.
Lényegtelennek tetsző, nekem mégis fontos dolgokon törtek ki a veszekedések. A mit eszik a gyerek című téma például kimeríthetetlen volt. Ő már két hónaposan krumplit adott volna, négy hónaposan szörpöt, én meg kitartottam a szoptatás mellett. Ő kenyérkatonát, én főzeléket. Ő csokit, én gyümölcsöt. A legidegesítőbb az volt, hogy meg sem próbálta elfogadni az érveimet. Mert tessék, felnevelt egy fiút, makkegészséges, honnan tudom én, kis kezdő, hogy mi kell a gyereknek?!
A történet folytatását, és a szakértő véleményét a Nők Lapja Évszakok júniusi számában olvashatja el.