Majd nyalábok hasítják át a roppant termet, többtucat munkás dolgozik: létráról a függönyöket állítják, a kifutót szegelik, hatalmas ruhásbálákkal rohangálnak, a kivetítőt igazgatják, a kifutón gyönyörű manökenek farmerban, pólóban, fejükön még hatalmas hajcsavarókkal járják be a terepet.
Elképesztőek a méretek, a nyüzsgés, a zsivaj. Vissza is hőkölök tőle. Eszembe jut egy tíz évvel ezelőtti bemutató a kopott, lelakott pesti bérház udvarán. Az lehetett az első. A varroda, az öltöző az emeleten volt, onnan kellett a gangon és a lépcsőházon keresztülrohangálniuk szegény manökeneknek, nyomukban a kevésbé öles léptű öltöztetőknek, sminkeseknek, közben pedig haverok hurcolták le-fel a már levetett és még felveendő ruhákat. Sajátos zamatot adott a rendezvénynek, hogy olykor rosszallóan kiszólt valamely ablakból egy-egy lakó: Ugyan mikor lesz vége ennek a hóbelevancnak? Utána takarítás jött, rendcsinálás, a kifutó helyére visszakerült a poroló, és mi felmentünk egy környékbeli baráthoz, zsíros kenyeret faltunk hagymával.
Hát igen, azóta történt egy és más. Zoób Kati nemzetközi hírű tervező lett, a Zoób-ruha fogalommá vált, szalonja szinte kultikus intézménnyé, bemutatói pedig a társasági élet rangos eseményeivé. Csak ő maga képviseli az állandóságot. Sportcipő, farmer, blúz, kiskabát. Kecses kendő a nyakban, a napszemüveg rövid, rozsdavörös haján szinte ugyanolyan. És ugyanolyan az a sajátos, érzékeny nyugalom, amely e nyüzsgés közepette is áthatja, és sugárzik környezetére. Nem hányaveti, nem flegma, nem tettetett, nem magabiztos, hanem valami lényegi, benső, kedves nyugalom ez nála. És soha nem is tudtam összekapcsolni ezt sem elképesztő, merész, nagy ívű karrierjével, sem vakmerő, izgalmas, frivol, de mindig szép, míves és intenzíven érzelmekre ható ruhakompozícióival. Odasétálunk a kifutóhoz, és rátámaszkodva nézzük a rajta sorra végiglibbenő, szépséges, fiatal lányokat.
Ezek az USO-műhely modelljei magyarázza nekem. Őket hívtam meg, mert fiatalok, vakmerőek és káprázatosan tehetségesek. Szeretném a legszínvonalasabb programot nyújtani, és ők biztosan tetszenek majd. Másrészt nekem is jó, ha ilyen kitűnőek a vendégeim. Ez arra serkent, hogy a maximum felettit hozzam ki magamból, hogy fejlődjek, megújuljak, különben szégyenben maradok
Egy zöldkalapos, élénk fiatalember lép hozzá, nagy vehemenciával magyaráz valamit. Csupa szakkifejezés, egy mukkot sem értek. Ő Márk, a stylist. Aztán talkie-walkie-val a kezében egy világoskék szemű, kivágott ruhás hölgy jön. Eszter, az összekötő. Majd egy idősebb, kopasz úr, nagy tarisznyával az oldalán. Amolyan örök kamasz, örök bohém. Ő John, mint Kati mondja, a világ egyik leghíresebb látványrendezője. Évek óta együtt dolgoznak, most kifejezetten erre a bemutatóra repült ide Londonból. Jegyzetéből útvonalrajzokat mutat, hogy a lányok majd hogyan, merre vonuljanak. Számomra hieroglifák, Kati azonban elmélyülten figyeli, egy-két dolgot megkérdez, aztán kedvesen John vállára teszi a kezét. Rendben. Hátramegyünk a sminkszobába. Több tucat gyönyörű fiatal lány ül mindenfelé. Ki olvas, ki trécsel, ki merengve néz a távolba. Egyikükön dolgozik a sminkes. Az alapozás már kész, most jönnek a kritikus részek, a szem, száj, orr. Lassan mindenki ott áll körülöttük. Több változatot kipróbálnak, melyik is a legjobb, végül megállapodnak kicsit ferde szemöldökben, fehér orrnyeregben, világos szájívben, középen bordó pettyel. Akkor ez lesz az etalon, a többiek is eszerint lesznek kifestve. Katinak gondja van arra, hogy minden manöken kapjon egy-egy jó szót, biztatást. Ők érzékelhetően boldogok ettől.
Amikor jövünk kifelé, nem állom meg, hogy megkérdezzem:
Kati, őszintén, soha nem vagy féltékeny rájuk? Fiatalok, magasak, gyönyörűek.
Imádom őket, és remekül érzem magam így, nem is annyira fiatalon, nem is annyira magasan, és egyáltalán nem gyönyörűen. Én így vagyok boldog. Nekem megadatott, hogy ilyen csodálatos lányok mutassák be a kollekcióimat, és ez fantasztikusan jó dolog.
Bővebbet a témáról a Nők Lapja június 1-jén megjelenő 22-es számában olvashatsz!