„Kezdek egyre inkább szabad lenni”

Szegő András | 2005. Június 22.
Nyomom a kaputelefont. Csend. Megint megnyomom, végre berregni kezd. Nehezen nyílik a budai bérház rozoga kapuja. Belépek az ütött-kopott lépcsõházba.




Baloldalt rozsdás, felhajlítgatott bádog levélládák között sikerül kisilabizálnom a nevét. Első emelet. Elindulok a hosszú, nyikorgó, homályos lépcsősoron, aztán egyszer valamiért felkapom a fejem. Nem tudom miért, csak érzek valami késztetést, jelet, erőt. Valakinek a tekintetét, jelenlétét, auráját.

Felnézek, és szinte megdermedek. A lépcsősor tetején a gang felől élesen megvilágítva egy mágikus, fekete hajú nő áll, kicsit hajlított, szinte megroppant tartásban, mégis dacosan felvetett fejjel, feszesen. Áll mozdulatlan, és izzó szemeivel áthatóan figyel. Mintha egyenest valamelyik görög sorstragédia hőse állna ott a lépcsősor tetején, Phaedra vagy Elektra, olyan az ereje, a sistergése, méltósága, szinte nem evilági formátuma. Hajmeresztő, gyönyörűségesen félelmetes pillanat, szituáció: egyik oldalról a banalitás, a lepusztultság, a másikról a rendkívüliség, a léten túliság – döbbenetemben meg is botlok egy lépcsőfokban, és előrebillenek. Hangos, tiszta gyermeki kacaj felülről:

– Jóember, nehogy most a nyakát törje itt nekem! – és fűz még ehhez valami cifrát is, spontán felindultságában, amit most ezúttal nem idéznék, és gyanúm szerint ő sem Aiszkhülosztól idézte. Arra mindenesetre jó, hogy valamelyest helyrebillenjenek a dolgok.

Betessékel a lakásba. Csak az egyik kutya van volt otthon, és a macska, akit fél éve fogadott magához. Szép, világos, Tabánra néző szoba, az egyik része mintegy konyhaként leválasztva.

– Kávé? Víz? Palacsinta? – kérdi, én a kávénál maradok. A tűzhelyhez rohan, és zománcos lábosban vizet kezd melegíteni, aztán kévét szór bele.
– Ilyet még biztosan nem ivott! – jegyzi meg közben.

– Ez egészen valószínű…

– Odahaza főztük így, Váradon. Ugyanilyen volt az illat is, ugyanígy sistergett a víz, még a vájdlingnak is ilyen színe volt… Istenem! Ahogyan vénülök, úgy tér vissza egyre gyakrabban, egyre erősebben, és egyre fájdalmasabban a gyerekkorom…






– Miért mondja, hogy fájdalmasabban?

– Mert számomra minden történés eredendően fájdalmat generál. Bennem minden élmény, előbb vagy utóbb, de leginkább azon nyomban, fájdalommá válik. Lélekig hatoló, mély fájdalommá. A rossz azért, mert rossz, és az fáj, a jó pedig azért, mert elviselhetetlen.

– Így, ezzel a mentalitással igazán nem kunszt zseniális tragikává válni…

– Nevetni fog, András, de amikor megkapok egy szerepet, az első dolog, hogy átfutom, és figyelem, van-e benne valami igazán tragikus szituáció: betegség, nyomorúság, családi bánat, lepusztultság. Ha megtalálom, mindig fellélegzem. Nagy baj akkor már nem lehet, ezt meg tudom oldani. Fájdalom, keserűség, szomorúság – mindenből ez árad…

– Ugyan! Ne beszéljen! Annyi vitalitás, annyi energia, annyi szenvedély árad magából…

– Kell is mind, hogy el tudjam viselni ezt az egészet. Meg a humor is, hogy időnként jót tudjak röhögni magamon. Ezt talán apukámtól is örököltem… A temetésén úgy éreztem, hogy belehasad a szívem. Hogy ez már annyira fáj, amit nem lehet elviselni. És akkor a fákról elkezdtek hullani a gesztenyék az előttem állók fejére. Álltak lehorgasztott fejjel, és zavarában ki így, ki úgy próbált erre reagálni. Pokolian mulatságos volt. Meggyőződésem, hogy apukám mókázott valahol a környéken, hogy engem ebben a helyzetben is megnevettessen. Ilyen ember volt! Még az arca is földerengett. Biztos, hogy ott volt!

A teljes cikk a 25. heti, június 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version