Osztrák földön ellenszélben
Amint kiérünk a házak takarásából, nekünk ront az ellenszél, de sebaj, így is haladunk. A pamhageni határállomáson épp csak egy pillantást vet útlevelünkre a határőr, és máris osztrák földön hajtunk Apetlon felé. Rövidesen rákanyarodunk a B10-es kerékpárútra ez vezet körül a tavon. Apetlon közepén fékezünk, hogy megcsodáljuk az idillikus hangulatú főteret, sarkában egy kis tóval, mögötte példásan felújított parasztházakkal.
Azután ráfekszünk az ellenszélre, és tekerünk szorgalmasan Illmitz felé, szeretnénk már látni a kicsi tó után a nagyot is. Illmitz után ez a kívánságunk is valóra válik, de előbb beugrunk a falu mellett található Fertő Tavi Információs Központba, ahol sok okosságot megtudhatunk az 1979-ben Bioszféra Rezervátummá, később Nemzeti Parkká, majd a Világörökség részévé nyilvánított tóról. Például azt, hogy vízfelülete háromszáztíz négyzetkilométeres, meg hogy állat- és növényföldrajzi határok találkoznak itt. Nyolcezer éve lakott, háromezer éve művelt terület, s mint ilyen, harmonikus kultúrtájjá érett. Az állatvilágról is informálódunk, mert a tavon és környékén élő madarak és emlősök egy része rejtőzködő, másik része éjszakai, harmadik része költözködő életmódot folytat, így néhány élelemért kolduló kacsán kívül nem sokukkal kerülünk bizalmas közelségbe.
Íme a víz!
De lássuk végre a vizet! Víz helyett először egy kiszáradt, szikes öblöcskére bukkanunk. Buzgón nyalogatjuk a földet, hogy tényleg sós-e, de nem, csöppet sem az. Azután egy kanyar után ránk szakad a romantika: előttünk nádas hajlong, kicsit messzebb a víz úgy szikrázik, mint a frissen dermedt üveg, hófehér vitorlások. A vízig húzódó mocsaras réten lovak legelésznek, vadludak totyognak, a túlparton apró falvak piroslanak haragoszöld erdők karéjában, az égen csipkés szélű felhők nyargalásznak a bolondos szél elől. Béke van, gyönyörű, isszuk magunkba a látványt, és a reggel kulacsunkba töltött citromos vizet.
A podersdorfi kikötőben egy igazi világítótorony ad némi skandináv hangulatot a tájnak. Tövéből indulnak a sétahajók és a túlpartra vivő menetrendszerinti járatok, mi pedig tovább északnak, egyre közelebb a horizonton forgó, hatalmas szélmotorokhoz. Podersdorf és Weiden között a legsűrűbb a forgalom: baráti társaságok, családok bicikliznek fáradhatatlanul.
Neusiedl után lassan délnek fordul az út, Joisnál egy forró káposztalevessel átmelegítjük magunkat, és erőt gyűjtünk a Seehofig hátralevő szakaszhoz. Kell is az energia, mert a szél ugyan alábbhagy, viszont hullámossá válik a táj, föltekerünk, legurulunk, egy kis dombon lecsücsülünk, csüccs. Mindenfelé példásan karbantartott szőlőültetvények, terebélyes diófák, az út mentén cseresznye, ebből biztos, hogy nem sok marad a gazdának. A B10-es egyben országos osztrák borút is, bár rejtély, hogyan borozgathat a borúton az ember, ha egyszer nemcsak autót, de biciklit is tilos részegen vezetni.
Vasárnap ragyogó kék égre és rettenetes szélre ébredünk, ám ezúttal hátulról fúj. Közepes emelkedőkre simán felnyom bennünket, a határig hátralevő huszonöt kilométer színtiszta élvezet. Vitorlázunk, egészen Fertőrákosig. Végigkerekezünk Oggaun, elsuhanunk Rust nyugati peremén, és tíz másodperc alatt átjutunk a csak kerékpárosoknak és gyalogosoknak fenntartott fertőmeggyesi átkelőn.
A teljes cikk a 25. heti, június 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.