“Megfizettem a tanulópénzt!”

nlc | 2005. Június 27.
– Az én történetemnek jó a vége – mondja mosolyogva a huszonöt éves Horváth Klára, aki közel három éve egy német ékszercég üzletvezetõ-helyettese, és ma már biztonságban érzi magát a munkahelyén.





– Itt az első naptól kezdve bejelentik a dolgozókat, mindenkinek van érvényes munkaszerződése, innen szívesen mennék gyesre. Nemrégiben beszélgettem a magyarországi képviselővel, aki azt mondta, hogy szeretettel fognak visszavárni szülés után is, mert jó munkaerőnek tartanak.

– Egy pillanat – vágok közbe – te most úgy beszélsz, mintha a törvények betartása különleges érdem lenne!
– Manapság az is – feleli mérgesen, majd elneveti magát. – Nekem elhiheted, én megfizettem a tanulópénzt.
Az első stáció egy divatáru-nagykereskedés volt. Három hónapos próbaidőre vette fel a tulajdonos, „természetesen” nem jelentette be, ötvenezer forintot kapott napi tíz-tizenegy órai munkáért. Jól dolgozott, tehát egy hónap elteltével új feladattal bízták meg: hozzon létre egy kiskereskedelmi részleget, ahol bárki vásárolhat.
– Büszke voltam, kihívásnak éreztem – magyarázza. – Nem törődtem azzal, hogy a munkaidőm hosszabb lett, és a felelősségem óriási… Élveztem, hogy én rendezhetem be a boltot, én intézhetem a rendelést, a könyvelést, tele voltam ötlettel. Értettem e munkához, hiszen akkor már megvolt a középfokú üzletvezetői végzettségem, ráadásul a munkába állásom előtt fejeztem be nappalin a kereskedelmi menedzser szakot a Divatintézetben.

– Üzletvezető voltál – „fekete munkásként” – ötvenezerért.
– Pontosan! Munkaszerződésem sem volt… De kialakult a vevőköröm, a tulajdonos dicsért, én bizakodtam: ha eltelik a három hónap, majd biztosan bejelent, fizeti utánam a társadalombiztosítási járulékot, és megadja a korábban beígért hatvanötezer forintos fizetést. Ehhez képest a próbaidő lejártakor betoppant hozzám a tulaj, és zavarosan elővezette, hogy gondjai vannak, tehát a „nagykerből” kell áthoznia egy lányt a helyemre. Szóval kirúgott.

– A mai eszeddel mit tennél másképp?
– Nem voltak illúzióim – sok kortársam dolgozott plázákban még rosszabb körülmények között –, tudtam, hogy nagyon nehéz kezdőként elhelyezkedni. Azt mégsem gondoltam, hogy ennyi siker után kipenderítenek! Ma már tudom, hogy normális helyen munkaszerződést kötnek a kezdővel is, tudom, hogy az új munkakörhöz új bért illett volna adni, tudom, hogy bajba kerültem volna, ha megbetegszem. TAJ-kártya nélkül a betegséghez sincs jogod! Mégis azt mondom, hogy el kellett vállalnom ezt az állást, valahol kezdeni kell… Volt még egy rossz próbálkozásom, ahol szintén nem jelentettek be, inkább arra biztattak, legyek egyéni vállalkozó. Mire? Havi negyvenezerre? Szóval a kortársaimnak azt tanácsolom, legalább azt harcolják ki, hogy bejelentsék őket! Manapság biztos állás nélkül még egy televíziót sem vehetsz részletre. Nehéz ma fiatalnak lenni. Nagyobb a szabadságunk, mint anyu generációjának volt, de kiszolgáltatottabbak vagyunk.






A hét témája a Nők Lapjában: Fehér rabszolgák?

Ugye, önök is vásároltak már plázákban? Ugye, önöknek is feltűnt, hogy a legtöbb boltban szép-fiatal lányok álldogálnak, hogy minket, vevőket kiszolgáljanak? De vajon felfigyeltek-e a tekintetükre? Észrevették-e, milyen pokolian fáradt némelyikük, és milyen szívszorítóan kényszeredett a kötelező mosolyuk?
Időnként elkap az indulat, és arra gondolok, hogy a politikusok nyakába kellene öntenem az összes olvasói levelet, hogy „lakkozatlan” képet kapjanak az ezerszínű nyomorúságról. Arról, hogy rengetegen dolgoznak napi tíz-tizenkét órát a minimálbérnél is kevesebbért… Arról, hogy sok fiatalt be sem jelentenek – nem fizet utánuk társadalombiztosítást a munkáltató –, de ők nem tiltakoznak, féltik az állásukat… – Mi vagyunk a század fehér rabszolgái – írta egy huszonnégy éves lány, majd kétségbeesve hívott fel, hogy a nevét nehogy „kiszerkesszem”, mert akkor a negyvenötezer forintos fizetésétől is elesik.

Az összeállítást készítették: V. Kulcsár Ildikó és Kertész Gábor

A témához kapcsolódó további írások:

A körúton sem könnyebb»

Csillogj, mosolyogj!»

Ha tanultál volna…»


A jogainkat ismerni kell(ene)» 

Exit mobile version