Jössz táncolni?

“…Olcsó féltékenységi jelenetekig alacsonyodom. Olyan bájos, olyan tüneményes. És kövér.” (Bulgakov, naplórészlet)

A hét témája a Nők Lapjában Mit is jelent mára a házasság intézménye? Van-e még tartalma és mélysége? Tudunk küzdeni érte, vagy épp ellenkezőleg, derűs nyugalommal tudjuk-e tartóssá tenni? Különböző történeteket olvashatnak összeállításunkban, a válaszok pedig mind ott rejlenek a sorokban. Az összeállítást készítette:  V. Kulcsár Ildikó és Bus István  A témához kapcsolódó cikkek: Helycserés kapcsolat» Húsz év múlva » Tanítványból feleség»

Ez fontos idézet. Önmagában is megáll, ezért én most másról írok. A volt házasságomról, amely tíz éve véget ért.
Nem akartam sehová elmenni aznap este, elegem volt a bulikból, bárokból, kocsmákból, mindenből. Egy barátom hívott a Vén diákba – mondtam, nem megyek. Gyere, érvelt, és ezzel meg is győzött – miért ne? Ittunk egy sört, néztük a lányokat, és hirtelen megláttam életem legszebb nőjét. Nem csak azért volt szép, mert csinosnak tűnt az arca, és kívánatosnak a teste. Egyszerűen tudtam, hogy ő az, akit mindig is kerestem. Néztem, és nem mertem megszólítani. Nem gondoltam, hogy bármiféle esélyem lehetne. Végül annyira értelmetlennek tűnt minden akció, hogy mégis megpróbáltam – mit veszthetek. Azt kérdeztem tőle: – Jössz táncolni? – Aha – felelte. Pár perc rángatózás után megkérdeztem, nem megyünk-e ki a levegőre, mert itt nem értjük egymás szavát. Azt mondta, jó. Kint felvetettem, vajon, megcsókolhatom-e. Igen, válaszolta. Hét évig éltünk együtt, két év múlva született meg az első gyerekünk. Újabb két év múlva a második. Csoda volt, amíg együtt voltunk, és csoda volt, hogy ennyi ideig együtt maradtunk. Sose értettem, miért pont én. Talán ő is pont ezt kérdezte magától. Fogalmam sincs, mit gondolt az egészről, nem beszéltünk ilyesmiről, mióta rosszba lettünk.




Nem tudom, valaha összetartoztunk-e igazán. Biztosan volt pár év, amikor senkihez sem tartoztunk jobban, mint egymáshoz. Ma, ha nem lennének gyerekeink, legföljebb annyit tudnánk a másikról, hogy él-e még. De vannak. Egy lány és egy fiú. Senkit sem szeretünk jobban náluk. Még magunkat sem. Ez nem nagy áldozat, hiszen bennük szeretjük magunkat is.
A volt feleségem és köztem már nincs mit felmelegíteni, óceánok választják el egymástól mindennapjainkat. De – és ez legalább olyan szép, mint amilyen keserves – okos, kedves, szeretettel teli, gyönyörű gyerekeink testükben, lelkükben, bőrük érintésében, gondolataikban, mondataik megformálásában, félelmeikben és örömeikben, lényükbe kódolva hússá és vérré, mégis örökkévalóvá tették azt az együgyű, tiszta, bátor és életre szóló pillanatot, amikor odaléptem volt feleségemhez, és megkérdeztem: – Jössz táncolni? És ő azt felelte: aha.