Van egy nő. Törékeny. Csajos. Tűsarkú papucsban libeg át a kerten, amikor legújabb szerzeményeit elülteti a kovácsoltvas kapu elé. Tökéletesít. Józsikám, tedd ezt a bukszust kicsit arrébb, hogy ideférjenek a rozmaringok! És tapos bele a nedves földbe, hogy menthetetlennek tűnik a világos velúr. Szűk farmernadrágja otthon érzi magát, csábosan bújik hozzá a flitteres öv.
Van egy nő. Kemény, határozott. Telefonál, kocsit vezet. Szerelővel tárgyal, mert az autó sebváltója gyári hibás. Palacsintát melegít, a vaníliás cukrot maga készítette, felforrt a víz, újabb telefoncsengetés, kimegy, bejön, lehuppan a konyhaasztal mögé, és felhúzott lábakkal, mint egy kislány, cigarettára gyújt.
Zoli álma volt, hogy egyszer legyen egy hely, egy kocsma, olyan klubszerű, ahol összejöhetnek a barátok, jókat lehet enni meg inni, és jól érezhetjük magunkat. Eszem ágában sem volt vendéglátózni, hiszen még főzni sem tudtam. Amikor Dorka kicsi volt, meguntam a kész kajákat, fogtam egy szakácskönyvet, és nekiláttam főzni. Csak az a ciki, hogy ez egy főiskolai tankönyv volt, minden recept tele kereszthivatkozással, el kellett olvasnom a teljes irodalmat ahhoz, hogy egy rántást elkészítsek. Nem volt mellettem senki, hát egyedül tanultam meg főzni is.
Korán leléptem otthonról. Húszévesen szültem meg Dorkát, ezerrel tanultam, hogy azt csinálhassam, amit mindig is akartam, és bejött. Kilencvenkettőben kerültem a tévéhez, az első munkám volt a legemlékezetesebb. Akkor nagyon újszerű volt, hogy állóképeket hozol össze zenével, jól felpörgetve, persze ma már ez nem kunszt, de annak idején a kor előtt jártam, talán túlságosan is. Sokáig szerkesztettem, a legkülönfélébb kulturális műsorokat. Zolival összetévéztük magunkat. Már ő is túl volt egy házasságon, a lányomat pedig ajándékba kapta.
A teljes cikk a 28. heti, július 13-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.