Hiszen itt áll már teljesen beöltözve az előadáshoz, tip-top sportfelszerelésben, ahogy ez most este szükséges, tökéletesen színpadra készen! Sportcipő, gatya, atlétatrikó, csuklóvédő, amiként ezt annak idején Webber megálmodhatta, mielőtt a Kell egy csapat című musicalje első hangjegyeit leírta volna a partitúrába. Ijedtségem nyilván kiülhet az arcomra, mert amint rám néz, hangosan elneveti magát:
Ne ijedj meg, én is csak most érkeztem
Jelmezben?! Így is jársz az utcán? Még szerencse, hogy nem Ádámot alakítod, vagy az Őrült nők valamelyikét
András, lehet, hogy egy picike tévedésben vagy? Ez, amit rajtam látsz, az utcai ruhám! Michel Jordan szerelésének élethű mása
Megfordul. A trikó hátán valóban a kosárfenomén neve, és a legendás 23-as mezszám.
Jordan volt a legnagyobb király! A tökéletes, a felülmúlhatatlan áradozik . Minden meccsét tátott szájjal néztem, amit csak lehetett. Az intelligenciája, a mozgáskészsége, a méltósága Csak bámultam
Én meg most Miller Zolit bámulom. A lelkesedését, a vehemenciáját. Van valami nagyon megkapó abban, hogy ez a fiú, aki a magyar musical egyik meghatározó személyisége, aki igazi sztár, akiért ezrek rajonganak és állnak sorba autogramért előadások után ilyen őszintén, nyílt szívvel, szinte gyermeki odaadással tud rajongani valaki más, történetesen egy zseniális kosárlabdázó iránt. Vagy lehet, hogy a kettő összefügg? Hogy azért lehet érte is, mert ő is tud? Ez süt át rajta, ez adja primer varázsát?
Kis, puritán öltöző. Heverő, két szék, két asztal, két tükör, a tükörben két, személyes jellegű fénykép jelzi, hogy itt öltözik Miller Zoltán. Az asztalon egy vizesflaska, rajta vastag filctollal odaírva: 1999. november 30. Misérables. Azaz a Nyomorultak.
Ez volt az első fellépésem a Madách Színházban magyarázva, nagyokat húzva belőle. Ez a nap, mint kiderült, meghatározó volt az életemben. Igazán ezzel indult el a musical-pályafutásom. Korábban eszembe sem jutott, hogy egyszer majd errefelé sodor az élet. Előbb sportoló szerettem volna lenni, aztán rockénekes, és egyszer csak adódott a lehetőség Azóta minden más izgalmasabb, szebb, teljesebb
Közben beszél, fel-alá járkál. Feszült. Hevesek a szavai, lázasak a gesztusai. Egy kamasz bumfordi sutaságával próbálja leplezni felindultságát.
Int, hogy most mennünk kell. Odasiet a portára, néhány félszeg, kunyeráló szó, aztán egy kulccsal távozik.
Nagy kincs ez mutatja fel hencegve , ilyenkor ugyanis mindenki azon verseng, hogy hol talál egy magányos zugot, ahol beénekelhet. Most én nyertem.
Hosszú folyosólabirintusokon át haladunk, közben lépcsőkön fel és le, amíg végül megállunk egy ajtónál. Megérkeztünk. Viszonylag nagyobb szoba, próbaterem lehet, a sarokban egy pianínó. Odamegy, leüt egy akkordot, aztán ráénekel. Újabb, bonyolultabb akkord, újabb ráéneklés. Perceken keresztül folyik ez a fura hangolás. Előbb ő a hamisabb, aztán a hangszer, végül döntetlenre adják. Int megint, hogy ennyi körülbelül elég.
Nem is az a nehéz mondja útközben visszafelé , hogy az ember rendesen elénekelje a szólamát, hanem, hogy mindezt legtöbbször tánc közben kell, vagy hosszú, akrobatikus jelenet után, amikor a fülén is kapkodná a levegőt, ráadásul rezzenéstelen arccal, vagy mosolyogva. A szerzők ugyanis nem mindig veszik figyelembe, hogy mit bír el fizikálisan egy színész. Ami zeneileg vagy dramaturgiailag ott jó, azt beírja, a többi pedig az előadó dolga.
A teljes cikk a 28. heti, július 13-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.