Chartergéppel repülünk, a pilóta nagyon jó barátunk, már többször vitte a Fesztiválzenekart. Most kivételesen megengedi, hogy beüljek a pilótafülkébe, ott beszélgetünk, nézzük együtt a felhőket. Van egy autista gyereke, meséli, hogy az intézetben a pedagógusok odaadóak, kedvesek, beleadják a lelküket a munkába, nagyon jó ott a gyereknek, csak sajnos, anyagi gondok vannak, semmi állami támogatást nem kap az iskola. Leszállásig szövögetjük a terveket, talán lehetne egy jótékonysági koncertet szervezni. Megkérdezem a zenekar tagjait, emelkednek a karok, mindenki ingyen vállalná a fellépést.
Parma csoda a színházban
A zenészek örülnek a turnénak, hatalmas család ez, megszoktuk, megszerettük egymást. Sokat utazunk együtt. Már régen kialakultak az asztaltársaságok, ki kivel szeret vacsorázni menni. Erős a szolidaritás. Ha valaki elveszíti a pénztárcáját, mindig előkerül a persely, gyűjtés indul, a zenészek összeadják az elveszett pénzt. Leszállunk Parma repülőterén, ez az első állomás.
A koncertterem is különleges. Egykori cukorfinomító, de nem volt rá szükség, ezért két üvegfallal lezárták a hatalmas teret, és olcsón, gyorsan elkészült a kiváló akusztikájú zenekari koncertterem. Szólistánk, a csodálatos amerikai zongoraművész, Richard Goode viszont sehogy se volt megelégedve a zongorával. Végül az egyik folyosón talált egy régi, kopott gyakorlózongorát, azt toltuk be a színpadra. Richarddal nagyon jó turnézni, ragyogó muzsikus és nagyszerű ember, semmi arrogancia, nem primadonnaként, hanem egyenlő társként játszik együtt a zenekari tagokkal. Felesége mindenhova elkíséri, de nem kérnek külön autót, mint a szólisták általában, ők együtt utaznak velünk a buszon.
Három busszal megyünk Parmából Innsbruckba. Fárasztó az út, de gyönyörű, felbukkannak a hegyek, sőt, nemsokára a havasok is. E vidéken bújt el a civilizáció elől minden nyáron Gustav Mahler, aki szeptembertől júniusig operaigazgató volt Bécsben, ám műveit itt, a hegyek közt írta egy pici, magányos kunyhóban. Kettős kerítés vette körül a házikót, Mahler kora hajnal és ebéd között, amikor zenét szerzett, nem akart emberekkel találkozni, még a madarak csiripelését is nehezen szokta meg.
Innsbruck olyan, mint egy katlan. Szép, takaros, muskátlis házak, meleg van, de ha feljebb nézünk, ott a hó a hegyek tetején. Néhány elszánt zenekari tag nekiindul, később mesélik, 2500 méterig jutottak el.
Beethovent játszunk, és Bartókot. Két nagyon különböző egyéniség, két nagyon különböző zenei nyelv. Mégis, úgy érzem, összeköti őket valami. Beethoven is, Bartók is saját utakon jártak, szakítottak az elődökkel, megtalálták önnön hangjukat, új stílust alapítottak. Két zseni, akik iskolát teremtettek. Az innsbrucki közönség kissé konzervatív, Bartóknak is örülnek, de Beethoven közelebb áll hozzájuk.
A teljes cikk a 28. heti, július 13-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.