„Nem rendeztem botrányt, de lassan felõrlõdtem”

A hét témája a Nők Lapjában

Ha támad a zöld szemű szörny… „Van valakid? Ugye, nem csalsz meg?” – ha ön feltett már efféle kérdéseket a szerelmének, akkor bizonyára tudja, milyen gyötrelmes és kínzó lehet a féltékenység. Sokan alaptalanul is gyanakodnak a társukra (esetleg azért, mert szőröstől-bőröstől birtokolni akarják), míg egyesek a testi megcsalást nem fogják fel annyira tragikusan, ha a partnerük nem táplál komoly érzelmeket más nő/férfi iránt.

Az összeállítást készítették: Fejős Éva, Kégl Ágnes és Mihalicz Csilla

A témához kapcsolódó további írások: • A nő folyton szerelmes» • „Rajtam kívül más lányok is megfordulnak az ágyában”» • Bizonyítékokat várnak a magánnyomozótól»

– De mindig kiderült róla, hogy ártatlan. Például, azt mondta, elmegy a barátjával vacsorázni, ám a közös dolgozóasztalunkon találtam egy telefonszámot, női névvel. Feltárcsáztam, egy nő vette fel, akivel tisztáztuk, hogy ő a párom ismerősének a lánya, és üzleti kapcsolatban állnak egymással. A kedvesemet pedig elértem az étterem telefonszámán, ahol valóban a barátjával vacsorázott.

De egyre sokasodtak az apró jelek, amelyek már teljesen megőrjítettek, ráadásul a féltékeny ember mindig rosszabb pozícióban van. Önbizalmam a nullával volt egyenlő, állandóan azon rágódtam, hogy a páromnak biztosan van valakije. Sosem rendeztem botrányt, de szép lassan felőrlődtem.

Éreztem, hogy ez a helyzet nem normális, ezért felkerestem egy pszichiátert. Az első néhány beszélgetés után meglepő fordulatot vett a történetem: a lélekgyógyásszal közösen rájöttünk, hogy valójában nem is én vagyok féltékeny, hanem a párom! Csakhogy ő elég rafináltan kezelte a saját féltékenységét, és próbált – sikerrel – manipulálni, függő helyzetbe hozni azzal, hogy az őrületig gyanakvóvá tett, hogy féltékeny legyek, és sose érezhessem biztonságban magam.

Amint felismertem a „praktikáit”, azonnal megváltoztam, egyre inkább humorosnak fogtam fel az általa felépített, „megcsalós” helyzeteket. A pszichiáter azt



javasolta, hogy egyáltalán ne foglalkozzam ezekkel, ne reagáljak rájuk, így a párom egyre erőteljesebben és kétségbeesettebben igyekezett felhívni arra a figyelmemet, hogy más nőknek ő mennyire kellene.

Miután segítséget kértem, szinte rögtön kigyógyultam a féltékenységből – és a fiúból is. Az elválásunk hosszú volt és fájdalmas, ő nem akart elengedni, mindent megpróbált, hogy magához láncoljon. Végül szakítottunk, és – bár anyagilag a nulláról kezdtem újra az életemet – talpra álltam.

Ma már jobban vagyok, mint valaha. Negyvenhárom évesen ismét szerelemben élek – egy nálam tizenkét évvel fiatalabb, nagyon aranyos, jóképű fiúval. Ráadásul egyáltalán nem vagyok rá féltékeny, teljesen megbízom benne, és örülök, hogy végre nyíltan, játszmák nélkül élhetem az életemet.

A témáról bővebben a Nők Lapja július 20-án megjelenő 19-es számában olvashatsz!