Regényíró titkárnõ, festegetõ taxis, üvegmûves tisztviselõ

Ágas Zoltán

Kell, hogy a benne születő érzést a gondolattal együtt megfogalmazza, megfesse, kivarrja, kiénekelje. Mindannyian művészek vagyunk.

– Hát tudod, ilyet én is tudok festeni! – Ezzel a nem túl barátságos mondattal kezdődött Ágas Zoltán kapcsolata a művészettel. Ott állt feleségével egy nagyáruház képeket is árusító részlegén, reprodukciót szerettek volna venni a hálószobába, és háborogtak, hogy milyen drágák a képek.

– A feleségem kinevetett, amivel, bevallom, megbántott. Otthon elővettem a gyerekek vízfestékét, és nekikezdtem. Emlékszem, egy ortodox kápolnát festettem le fotó után. Jön be a feleségem, mutatom neki. „Ezt ki festette?” – kérdezte. „Szerinted?” Az ő hitetlenkedése volt az első igazán jó érzés.

Zoltán akkor már évek óta taxizott. Taxizik ma is. Délután öt-hat körül autóba ül, és hajnali négy körül ér haza. Egyszer ő vitt haza, akkor beszélgettünk a képeiről, néhánynak a fotóját meg is mutatta. Persze, hogy érdekelt! Egy taxis, aki kiállításokra jár, két tizenéves gyerek apjaként festeni tanul, és lelkesen meséli, hogy a felettük lakó, súlyos szívműtéten átesett kislányt is azzal próbált felvidítani, hogy adott neki néhány papírt, krétát, és biztatta a gyereket, alkosson ő is.

– Amikor ezt a képet készítettem – mutatja a Badacsonyt ábrázoló festményt Szigliget felől –, a szőlőről nem látszott, hogy szőlő, a zöld túl zöld volt, és sehogy sem tudtam érzékeltetni, hogy valami közel van, vagy messze. Akkor határoztam el, hogy elmegyek valahová, és tanulok. A kerületi újságban találtuk Németh Ágnes festőművész stúdióját, hozzá iratkoztam be, és bár azt hittem, rögtön hazaküldenek, ehhez képest fél év után elkerültem a kezdők közül. Van köztünk hetvenöt éves nyugdíjas meg a főiskolára készülő gimnazista is. Egymástól is tanulunk, de természetesen legtöbbet a művésznőtől. Alkotótáborba is járunk nyáron, ami nagyon jó, mert legjobban tájképet szeretek festeni. A Nagybányaiak a kedvenceim, talán, mert ők nemcsak azt festették, amit láttak, benne van az is, amit éreztek.

Zoltán tavaly kiállítást rendezett cége, a 6×6 taxi központjában, néhány kollégáját külön erre az alkalomra örökítette meg…

Ujbányai Veronika

Üveg-titok

Többen vannak, mint gondolnánk, azok, akik valamilyen alkotó, művészi tevékenységgel foglalkoznak szabadidejükben. Énekelni járnak, felnőttként hangszeres zenét tanulnak, festenek, agyagoznak, képet, szobrot készítenek.

– A köztisztviselők napjára kiállítást rendeztek a hivatalban, akkor tudtam meg, ki mindenki varr, sző, fest, vagy mond verset – meséli Ujbányai Veronika, aki Szentendrén, a polgármesteri hivatalban napi nyolc órán át önkormányzati lakások kezelésével, fenntartásával foglalkozik. Aztán hazamegy, otthon montázsokat készít, néhány éve pedig rátalált a hozzá legközelebb álló ólomüveg- és Tiffany-technikára. Építőipari technikusként végzett, szereti a munkáját, de a műszaki szögletességen túl, mindig érdekelték a vizualitás kerekebb, íveltebb, szabadabb formái. Jó rajzszakkörök, tanárok, iskolák segítették, és segíti a férje, aki fényképeket készít, átmeneteket fotó és festmény között, és akivel augusztus 20-ától közösen állítanak ki Szentendrén, a CÉH Galériában.





– A rajztanárom mondta, amikor diákkoromban panaszkodtam, hogy sokat utazom: nézd az embereket, próbáld meg fejben lefesteni őket. Nem a kéz a lényeg, hanem az érzések, élmények, a szem és a szív. Minden reggel gyalog megyek dolgozni, nézem a patakot, mindennap más és más. Meg kell látni. Aztán, ha „beszabadulok” az üvegboltba, az is milyen jó… Válogatni a táblák között. Itthon van egy kis szobám, amúgy az a vasalószoba, zenét hallgatok, mondjuk, Pavarottit, és dolgozom. Sokáig, mert ehhez tizenöt perc egy napból kevés. Olyankor megszűnik minden, csak az üveg van, a szerszámok, a fény, a textúra, a jóleső izgalom. És az öröm, amit ezek a fényes, színes, keménységükben is lágy, íves-darabok a hétköznapokban képesek nyújtani.

Vera öt körül ér haza a munkából, érettségiző nagylánya van, háztartást is vezet. Akkor tud nyugodtan nekilátni az „üvegezésnek”, ha tudja, odalent minden a maga rendjében folyik. Azt mondja, az volna jó, ha másnak is akkora örömet jelentene egy-egy képe, mint neki.

A teljes cikk a 29. heti, július 20-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.