Szívzûr és szívrajz

Fejős Éva | 2005. Július 27.
– Mirõl írsz? – pillant be érdeklõdve a dolgozószobába. – Rólad – mosolygok rá. Régebben azt gondolta volna, hogy viccelek, de egy ideje tudja: nagyon is komolyan kell vennie, ha ilyesmit mondok neki.

– Remek. A múltkor, amikor azt írtad a lapban, hogy nem szívom, hanem fújom a szivart, rengeteg ismerős felhívott, hogy megérdeklődje, igaz-e. Mondtam, néha túlműködik a fantáziád.

– Akkor tekintsd most is így! – nevetek (ezúton üzenem az ismerősöknek: valóban fújja a szivart, és nem szívja, de legalább nem lesz gyomorrontása tőle…).

•

Az egészről a királylányos mesék tehettek. Bár cseppet sem hasonlítottam a mesebeli királylányokra, ezek a gyerekkori olvasmányok mégis meghatározták a párkeresésemet. Mert ugye, a királylány szívéhez csak embert próbáló akadályok legyőzése után lehet eljutni, és ez azért nagyon izgalmas. Persze előbb-utóbb kinőttem a mesékből, és azzal az elhatározással vágtam bele első „nagykorú” nyaramba, hogy csak az kerülhet közel a szívemhez, aki majd kitalálja, mire vágyom, aki legyőzi az akadályokat, amelyeket – természetesen – én állítok az útjába, és (persze, csak ha akarom) olvas a gondolataimban. Hát, mit mondjak. Talán hasznosabb lett volna, ha csillagközi meséken növök fel, ahol a kommunikáció holmi űrbéli gesztusokra korlátozódik, vagy ahol a csillagközi lánynak kell megmentenie a csillagközi fiút.

Azért nem adtam fel, és próbálkoztam: megesett, hogy egyszerre két vasat tartottam a tűzben, hátha kiderül majd valamelyik választottamról, hogy képes egyáltalán felmérni az akadálypályát. De még a két csillagközi fiúból sem sikerült összegyúrnom az igazit, pedig tényleg mindent megtettem, hogy igazán és végzetesen összekuszáljam a dolgokat. (Mindeközben anyám naponta megesküdött rá, hogy soha, de soha többé nem fog füllenteni egyik fiúnak sem, hanem majd szépen megmondja a telefonálónak, hogy éppen a másikkal vagyok – persze nem tette, mert, mint tudjuk, az anyák ezzel mindig csak fenyegetőznek, ám soha nem árulnák el a gyereküket.)

Hogy miről álmodoztam? Olyan – természetesen gondolatolvasó – férfiról, akinek megmutathatom: dehogy vagyok én az a vagány, kemény, titokzatos csaj, akinek látszom! Aki elég férfias ahhoz, hogy néha lágy legyen, aki mellett azt a luxust is megengedhetem, hogy gyenge nő lehessek… De rájöttem, hogy a királylányos mesék nagyon-nagyon károsak, és hogy az illúziókkal most már ideje leszámolni.

Aztán jött Ő. Ismeretségnek, majd barátságnak indult, ezért valahogy elmulasztottam felállítani az akadálypályát. Igaz, ő nem is riadt meg az őrültségeimtől. Nyár lett, mire a téli ismeretség kezdett átcsapni szerelembe. És ekkor, kapcsolatunk legtörékenyebb időszakában végzetes lépésre szántuk el magunkat. Elmentünk együtt külföldre. Gondoltam, majd kiderül, hogy ő száguldozni akar, én lassítani, ő városban sétálni, én naplementét nézni és így tovább. Aztán a nyolcórás utat másfél nap alatt tettük meg, mert megálltunk minden kávézónál és cipőboltnál (hiába, ez a gyengém, de szerencsére neki is), és kiderült: a naplementét ő is a parton szereti nézni. De még nem voltam teljesen biztos magamban. Magunkban.

Pontosan emlékszem, mikortól engedtem szabadon előbukkanni a gyenge nőt. Álltunk Veronában, Júlia házának udvarán, néztük a repkénnyel futtatott, híres erkélyt, majd kifelé menet rácsodálkoztam a kapualj-rajzokra. Ez maga volt a szerelem szentélye. A falat zsírkrétával rajzolt szívek díszítették, különböző névpárokkal: „Juanita-Pablo”, „Marco-Angelica”, „Lucy-John”, „Edit-Gábor” és így tovább. Néztem a rajzokat, és átcikázott a fejemen egy gondolat. Egy vágy. De aztán elhessegettem, és már indultam volna az utca felé.

– Akarsz egy szívet? – kapta el a kezem, és én néztem őt, tágra nyílt szemmel. – Gyere, vegyünk krétát…

Öt órán keresztül keresgéltünk zsírkrétát, de mintha egész Verona összeesküdött volna ellenünk. Már a város összes boltját átkutattuk, de az eladók sajnálkozva tárták szét a kezüket. Végül egy gyorséttermi eladólány segített rajtunk. Látta elcsigázott tekintetünket, és még… talán valami mást is. Igen, felismertem a szemében a villanást: ő is királylányos meséken nőtt fel. Hátrament a pult mögé, majd visszatért, kezében egy égkék zsírkrétával.





Tíz perccel később már ott díszelgett a saját szívünk a híres-neves kapualjban, benne a nevünkkel. Csak egy rajz volt. De attól kezdve újra hiszek a mesékben.

•

– Emlékszel Veronára? – kérdezem.
– Hogyan is felejthetném el, amikor az őrült kánikulában, egész nap íróeszköz-boltokat jártunk…
– Biztosan megfakult már a rajz – állapítom meg közönyös hangon, majd halkan kérdezem: – Idén… elmegyünk oda?
– El. De a zsírkrétát te hozod!
Exit mobile version