Három a fiú Jaksity Katával

nlc | 2005. Augusztus 08.
– Boldognak látszol – mondom, mert Kata olyan szép (úgy ragyog), amikor megérkezik a kisbabájával a budai kávézóba, hogy mindenki õt bámulja. – Boldog vagyok és bolond – mondja aprócska grimasszal.






A hét témája a Nők Lapjában: Veled? Nélküled? Veled!

Csak a bableves jó felmelegítve, mondogatják sokan az újrakezdő párok láttán. De az élet nemigen fogad szót e bölcs(?) mondásnak. Olyannyira nem, hogy egy anyakönyvvezető ismerősöm néhány hete értetlenül tárta szét a karját: „megáll az eszem! Egyre-másra adok össze olyan párokat, akik egyszer már elváltak, aztán megint egymásba szerelmesedtek… No, erre keressetek magyarázatot a Nők Lapjában!” Megpróbáljuk…


Találkoztam olyan párokkal is, akik elsősorban az egzisztenciális félelmek miatt kapaszkodtak újból egymásba, ám olyanokkal is sikerült beszélgetnem – nagy örömömre –, akik tanulva a közösen elkövetett hibákból csodálatos összhangra találtak. Persze, az újrakezdők is ezerszínűek. Azokról sem feledkezhetem el, akik nekifutottak, aztán rájöttek: az élet gonoszul ismétli önmagát…

További cikkek:

Barátnak jó, férjnek iszonyat»
Együtt nőttünk fel»

Férj? Élettárs? Mindkettő!»


Az összeállítást készítette:
V. Kulcsár Ildikó és Nyíri Dóra 

– Mert elfelejtettem, hogy egy háromhetes férfiúnak már van akarata. Késtünk, ne haragudj, de szoptatás után még bömbölt egy kicsit, meg kellett várnom, míg megnyugszik.

– Én viszont nem felejtettem el – mert feljegyeztem – néhány dátumot, amit röviden felsoroltál telefonon. 2003. november nyolcadikán – közös döntésetek alapján – elköltözött a férjed, és te kettesben maradtál a ma már hétéves Ábellal. 2004 szeptemberében – ismét közös döntés alapján – visszaköltözött a férjed, majd idén, június 20-án megszületett a mellettünk szuszogó pici fiatok.





– Regényt is írhatnál a történetünkből, de erre most nincs mód, tehát kezdem a közepén! – feleli nevetve. – Nagy szerelem a miénk, mégsem éltük át zökkenőmentesen a második fiunk érkezését.

– Második?

– Ó, igen…! Tudnod kell, hogy az esküvőnk utáni boldogságban rögtön várandós lettem, de az első kisbabánk meghalt. A tragédia hihetetlenül összehozott minket! A párom volt a támasz, a vigasz, minden… Egymásba kapaszkodtunk a bajban, aztán fél év múlva „összehoztuk” Ábelt, és nem volt nálunk boldogabb pár a világon.

– Mégis elrontottátok.
 
– El. A mai eszemmel azt mondom, mindketten hibáztunk. Ugye, egyetértesz velem abban, hogy a nőket (a fiatal családokat) nemigen készítik fel arra, hogy egy kisbaba nemcsak gyönyörűség, hanem emberpróbáló feladat is? Eleinte huszonnégy órás szolgálatot követel tőled – nemcsak gügyög, mint a reklámokban –, hanem ordít is. És a tapasztalatlan anyuka időnként megbolondul attól, hogy nem érti rögtön, mi baja a kicsinek. Én ringattam, szoptattam, erőmet megfeszítve gondoztam a kisfiunkat, közben a férjem téblábolt körülöttünk… Mivel magam is bizonytalan voltam, nemigen engedtem Ábel közelébe: azt gondoltam, hogy csak én ismerem a fiunk rezdüléseit, a párom nem ért hozzá. Közben meghaltam a fáradtságtól, és elvártam volna, hogy segítsen… Hülye disszonancia! Nem? Ma már az esti szoptatás után rendszeresen átadom neki a picit, tudatosan akarom segíteni, hogy részese legyen e kezdeti élményeknek.

– Elég sok olyan férfit ismerek, akik – saját hibájukból vagy a feleségük túlbuzgalma miatt – az öt-tízéves gyerekükkel sem tudnak mit kezdeni. De közben együtt maradnak a párjukkal…





– Mi viszont e kudarcok hatására két évvel ezelőtt „szétmentünk” (ma már nem bánom, mert rengeteget tanultunk…). Akkor persze nagyon rossz volt. Vele? Nélküle? Se vele, se nélküle… Aztán a különélés idején elég gyorsan megszépült minden. Rengeteget találkoztunk, beszélgettünk, Ábel látta, hogy mindketten nyugodtabbak vagyunk – elmaradtak a holtfáradt, esti veszekedések –, figyelmesebbek voltunk egymással. És jött egy „vízválasztó” nyaralás… A barátnőim vittek magukkal, ők családosan utaztak, én kettesben, Ábellal. A kisfiam megjegyezte: „milyen jó a többi gyereknek, mert ott az apukájuk!” No, ez a mondat iszonyatosan fájt, a férjemet is nagyon megviselte. Jelzem, ő naponta többször hívott telefonon… Hazajöttünk, és kijelentette: soha többé nem mehettek kettesben nyaralni! Ilyen kategorikusan, ellentmondást nem tűrőn… Aztán – egy Kék fény adás után – fölmentem hozzá, és végigbeszéltünk mindent. Őt leginkább az zavarta, hogy számomra mindennél fontosabb lett a televíziózás, a szereplés, szóval a munkám. Legalábbis így látszott… Engem az zavart, hogy nem értett meg: jó anya, jó feleség akarok lenni, közben érdekel a világ. Ráadásul azt hittem, nem lesz jó apa… Ezen az éjszakán kiderült, hogy ő nagyon is büszke arra, hogy a modellkedés után elvégeztem az újságíró iskolát, és ismert lettem a szakmában, én meg bevallottam, hogy csodás apa! A világon senkivel sem tud úgy játszani Ábel, mint vele! 

– Happy end?

A folytatást a Nők Lapja augusztus 10-én megjelenő 32. számában olvashatod!

Exit mobile version