Anno úgy vettem meg a már akkor lerobbant házat, ahol lakunk magyarázza , hogy amint majd lesz egy kis időm és egy kis pénzem, menten felújíttatom. Nos azóta eltelt tíz év, és bizton kijelenthetem, sem egyik, sem másik nem volt eddig. Most, hogy az olimpiáért összejött valami, és ezt az évet kicsit lazábban veszem, gondoltam, vagy most belevágok, vagy soha nem lesz rá esélyem. Belevágtam. Azt nem állítom, hogy közben soha nem bántam meg, nem idegeskedtem, dühöngtem, szorongtam annyit, mint öt világversenyen együttvéve, de tudom, hogy miért csinálom, és fontos számomra! Mindig szerettem volna egy szép, rendezett, barátságos otthont. Nem kacsalábon forgó kastélyt csak olyat, ahol békében, boldogan élhetünk.
Csend nyugalom természetközelség és persze egy társ Hosszú ideig azt hittem, hogy nem fogom megtalálni, hogy nem vagyok alkalmas rá.
Miért ne lennél?
Azt hittem, önállóbb vagyok, akaratosabb, hevesebb Ugyanakkor meg őszintébb, kitárulkozóbb, és ezzel is sokan visszaéltek. Aztán amikor egy sorsszerű véletlen folytán találkoztam a párommal
Mindenki azt hiszi, hogy az ő találkozása sorsszerű véletlen
Ez tényleg az volt! A párom egyszer már évekkel korábban látott a Sportkórházban, és utánam akart jönni, de annyira bicegett, hogy nem ért utol. Úgy érezte, végleg elszalasztódott a lehetőség, de aztán egyszer véletlenül az interneten összejöttünk, és első látásra szerelem lett belőle.
Számodra mit jelent a szerelem?
Mit? Hogy része életemnek, lényemnek, lelkemnek, hogy szükségem van a közelségére, érintésére, ölelésére, intelmére, becézésére, hogy szeretek gyenge, kiszolgáltatott, védtelen lenni mellette
miközben életed javarésze harc, küzdelem, verseny, törekvés a maximumra
Ez is, az is én vagyok Olykor azt hiszem, hogy mindent bírok, olykor meg mindent megkérdőjelezek magamban. Talán, mert állandó bennem a bizonyítási kényszer. Szeretnék tökéletes anya lenni, tökéletes gyerek, tökéletes társ, tökéletes barátnő, tökéletes versenyzőtárs Mindenben a legtöbbet nyújtani, mindenben megfelelni mások, de leginkább önmagam elvárásának. Senki és semmi nem szorulhat háttérbe azért, mert nekem van egy ilyen mániám, hogy röpdöső korongok irányába lövöldözök több-kevesebb sikerrel Ki fogsz nevetni, de időnként még ebben is elbizonytalanodok, és az az érzésem, hogy lőni sem tudok
Csak olyankor arra gondolok, hogy tulajdonképpen mindig szerencsém volt
Nemigen ismerek sportolót, aki ennyire tudna örülni a sikernek. Számomra az olimpia talán legszebb mozzanata volt a te aranyörömöd Az valami olyan átütő, tiszta, önfeledt boldogság volt, hogy egyszerűen szíven ütött
És a java még le is maradt! Meg nem tudom mondani, hogy honnan jött, nem vagyok az a libbenő tündérke, de akkor, ott bukfencezhetnékem támadt. Mielőtt azonban sor kerülhetett volna rá, berohant az egész magyar tábor, versenyzőtársak, edzők, vezetők, újságírók, szurkolók Ölelgettek, puszilgattak, gratuláltak, kínos lett volna azt mondani, hogy jó veletek, ilyen csodában még nem volt részem, csak most hagyjatok még kicsit békén, mert bukfencezni szeretnék. Szóval ez bennem szorult.
Nincs más hátra, ki kell várni Pekinget..!
Már csak emiatt is Eddig tényleg volt bennem késztetés, hogy még ezt jó volna elérni, de most már, hogy valóban mindent megnyertem, hirtelen óriási szabadságot érzek. Nincs cél, nincs miért hajtani, csupán az akaratomon múlik, folytatom-e, vagy sem. A magam jókedvéből teszem, és persze, hogy folytatom. Ami ezután jön, az már csak ráadás, ajándék az élettől. A negyvenedik életévem küszöbén eljutottam idáig.
A teljes cikk a 32. heti, augusztus 10-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.