Talán az a fránya szerotonin (boldogsághormon) az oka, ami mozgás közben felszabadul az agyunkban, és felér azzal, mintha bevettünk volna egy hangulatjavító tablettát. Már nem azért mozgok, hogy gólt dobjak (bár egy amatőr kézilabdacsapat jelentkezését szívesen várom, főleg, ha balátlövőt keresnek), nem is a fogyásért (ez azért nem lenne nagy katasztrófa), hanem mert a szenvedés egy idő után átcsap fantasztikusan jó érzésbe. De azért vannak olyan mondatok, amelyek a sportpályán is kihoznak a béketűrésből.
Konditeremben
Teljesen értelmetlen tevékenység. Csupán kényszerből csinálom, mert érzem, hogy kell. Össze-vissza emelgetek mindenféle súlyokat, közben restellem magam, amikor látom, hogy mindenki más háromszor (sokszor) annyi nehezékkel dolgozik, mint én. És abban is csak reménykedhetem, hogy az a számtalan idióta kitörés valóban formálja a hátsó domborulatokat, meg hogy a karerősítések folyományaként egyszer valóban lesz az embernek (legalább egy icipici) bicepsze. Ráadásul az edző, Fefe ilyeneket (is) mond:
Mi az, hogy kész vagy a négy sorozattal? Biztosan nem tudsz számolni! Ugorj neki még egynek!
Értem, hogy nem akarsz testépítő lenni, de pillanatnyilag az a cél, hogy egyáltalán legyenek izmaid!
Nem, ne égess már! Ezen a gépen fordítva kell ülni, nem zavar?
Ez így teljesen szabálytalan. Kezdjük elölről az egészet!
Na, még tizenöt fekvőtámasz!
Nem kell engem szeretni. Gyerünk, tovább!
Fáj? Nem? Akkor teszünk rá még öt kilót.
Spinningen
Nagyon élvezem ezt a mozgást: edző irányításával, jó zene mellett, szobakerékpárhoz hasonló bicikliken tekerünk, amíg csak bírunk. Azért itt is vannak beszólások:
Hegymenet! Félreértettétek! Nem lefelé, hanem felfelé!
Csináld, ettől lesz kerek a feneked!
Mit értesz az alatt, hogy meghaltál? Ja, tényleg, hiszen alig van pulzusod. Ez a százötven valóban olyan, mintha már nem élnél. Menjen fel legalább százhetvenig!
Teniszpályán
Azt hittem, van érzékem hozzá. Miért gondoltam? Talán, mert a tollaslabdát képes vagyok némi koncentrálás után eltalálni. Meg egyébként is: labdasportot űztem, hát a tenisz is rokon. Jókedvűen mentem Móni barátnőmhöz az első teniszleckére, zavartan távoztam. Azóta is zavarban vagyok, hogy a kis sárga labdát nem elkapnom kell, hanem megütnöm. Így aztán edző barátnőm is mond olyasmiket, ami kiborít:
Ha nem érzed a ritmust, legalább hallhatnád!
Az a szerszám a kezedben bármennyire zavar is azért van, hogy eltaláld vele a labdát.
Persze, hogy csak a teniszre vonatkozik, és a kézilabdára nem, hogy nincs labdaérzéked.
A tenyerest úgy ütjük, mintha egy hosszú sálad dobnánk át a nyakunkon. Neked sosem volt sálad?
Ezt a labdát el lehet érni!
Ezt a labdát el kell érni!
Ezt a labdát el kellett volna érni!
Figyeld meg, hogy a szomszéd pályán milyen jó ritmusban játszanak azok a nyolcévesek.
Végül is, az ütéseid már jók. Ezeket a mozdulatokat egy hatéves gyerek egy hét alatt tökéletesen elsajátítja. (Egy éve járok
)
Van olyan tanítványom, aki pár edzés után már úgy játszott, mintha végigteniszezte volna a gyerekkorát.
Ne mondd, hogy zavarnak a srácok, akik nézik, ahogy játszunk. Hiszen olyan helyesek!
Azért nem mozdulsz rá a labdára, mert meg akarod spórolni a tusolást?
Ez neked eső? Gyerünk, ez csak egy kis vízpermet.
Futópályán
Volt idő, amikor naponta futottam, ma már csak ritkán, de akkor is inkább kocogok. Talán ezért is mondja a közös futásoknál Mihalicz Csilla:
Jól van, Évi, te csak tötyörögj, én előremegyek. A célban találkozunk.
Még mindig futás
Az alábbi mondatokat kifejezetten imádom:
Akkor én inkább lefekszem a fűbe, te meg csak futkározz kedvedre.
Berohanok a Dunába és megkergetem a vadkacsákat, de te ne zavartasd magad, nyugodtan sportolj tovább.
Szerintem inkább fejezzük be ezt a hülyeséget, és csak slattyogjunk, jelöljük meg a bokrokat és szimatoljunk. Nem érzed ezeket az isteni illatokat?
(Idézetek Rumlitól, a kutyámtól)