Neki nem hiányzik. Azt állítja. És bevallom, egy darabig nekem sem hiányzott. Nem is tudom megmondani, mikor hűlt ki a kapcsolatunkból a szenvedély. Talán már a legelején sem volt minden rendben. De akkor még nem éreztem problémának, hogy csak olyankor fekszünk le egymással, ha én kezdeményezek. Azt hittem, ez nem fontos. Hogy egy modern nő megteheti, hogy kimutatja, amikor kedve szottyan egy kis hancúrozáshoz. Nem gondoltam, hogy őt a szex ennyire kevéssé foglalkoztatja.
Lelki hullámvasúton
Miután összeházasodtunk, szinte rögtön terhes lettem. Ráadásul veszélyeztetett terhes. Alig nyolc hét után kinyílt a méhszáj, és az orvosom a fertőzésveszély miatt szex-stopot rendelt el. A terhesség egész idejére. Kilenc hónap szex nélkül úgy éreztem, nem fogom kibírni. De aztán az állandó hányingerrel, gyomorégéssel küszködve minden fontosabb volt, mint az orgazmus. Igaz, amikor kijöttem a kórházból, még a kötelező hat hetet sem vártuk ki. Kicsit aggódtam is, nem fog-e leszidni emiatt az orvosom a hathetes kontroll alkalmával, de olyan jó kapcsolatba kerültünk a terhesgondozás alatt, hogy velem együtt nevetett, amikor elmeséltem, milyen lelkesen estünk egymásnak. Arra egyikünk sem gondolt, hogy néhány hét múlva újabb kiskönyvért fogok jelentkezni.
Alig három hónappal a kislányom születése után ismét várandós lettem. Igaz, kicsit riasztott, amikor kiszámoltam, hogy a két gyerek között mindössze egy év lesz a korkülönbség, de hát végül is nem lehet ez nehezebb, mint ikreket felnevelni, gondoltam. A férjem pedig imádja a gyerekeket, ezért ő is örült annak, hogy ilyen szépen gyarapodik a családunk. Sajnos a 12. héten elvetéltem. Az orvosom azzal nyugtatott, ilyesmi gyakran előfordul. Azt mondta, hogy sajnos az ő praxisában gyakorlatilag minden második terhesség vetéléssel végződik. Ám engem nem nyugtatott meg, hogy bejött a papírforma. Nagyon akartam még egy gyereket. Mindennél jobban. Még annál a kisbabánál is jobban, akit akkor már a karomban tarthattam. Vad dühvel vetettem bele magam a gyerekcsinálás-projektbe. Minden együttlétünk alatt csak az járt az eszemben, hogy talán most sikerül, talán most terhes leszek. Talán most már megszülhetem azt a kisbabát, akit nemrég elveszítettem. A sors azonban kegyetlenül megváratott. Két éven át hiába próbálkoztunk.
Orvost cseréltem, végigjártam a meddőségi központokat, peteérést serkentő tornát végeztem, termékenységnövelő teát ittam. Minden gondolatom a gyerekcsinálás körül járt. De maga az aktus, amit ennek érdekében át kellett élnem, egyre kevésbé szerzett örömöt. Olyan görcsösen akartam látni a terhességi teszten a két csíkot, hogy képtelen voltam ellazultan a saját gyönyörömre, örömömre figyelni. Ezt persze a férjem is észrevette.
Ebben a vad dühben, a sóvár vágyakozásban nem tudott a partnerem lenni. Egyre jobban érezte, már nem is őt kívánom, amikor mellébújok, csak egy gyerekcsináló gépet látok benne. Senki nem értette, mi a bajom, hiszen ott a gyönyörű, okos kislányom. És miért is akarok még gyereket, ha a meglévőnek sem tudok őszintén örülni? Senki nem értette, hogy azt a másik gyermeket siratom, és úgy érzem, addig nem lesz teljes az életem, ameddig meg nem születik Erika kistestvére.
Naiv lelkesedés
Két őrjítő év után, amikor már romokban hevert a szexuális életünk, és már havonta csak egyszer közeledtünk egymáshoz, megtörtént a csoda. Feszült a mellem, émelyegtem és undorodtam minden szagtól. Igen, valóban ott lapult a pocakomban az újabb életkezdemény. Olyan boldogságroham tört rám, hogy legszívesebben a Holdig repültem volna. Ehelyett nyakába ugrottam az első férfinak, aki szembejött. Véletlenül találkoztam a kórházban a férjem legjobb barátjával. Ő az anyósát látogatta meg, aki egy apró műtét miatt feküdt éppen benn. Gyula szimpatikus, aranyos srác, de semmiről nem lehetett vele beszélni a focin kívül. Az pedig távol állt az én világomtól. Neki is volt családja, két gyereke, gyakran összejártunk. Esküszöm, soha, de soha nem fordult meg egy pajzán gondolat sem a fejemben, amikor ránéztem. Addig a napig. De akkor úgy éreztem, mintha kőszikla omlott volna le a vállamról, mintha friss levegőt szippantanék be, a depresszió hosszú börtönévei után. Felszabadultan és boldogan meséltem neki, milyen boldog is vagyok, ő pedig furcsa tekintettel nézett rám. Tényleg nem értettem, mit jelent ez a tekintet. Ma már tudom: ez a vágy első jele volt. Pedig a férjem is velem együtt örült. Talán nem is annyira a kisbabának, mint inkább annak, hogy végre ismét boldognak lát engem, nem számolom a napokat, nem csinálok hőmérsékleti diagramokat. Persze azonnal nyilvánvaló volt számára is, hogy semmit nem akarok kockáztatni, tehát a szex ismét tiltólistára került. De ezer ügyet terheltek rá a munkahelyén, amikor meg otthon volt, igyekezett minél több háztartási feladatot átvállalni tőlem nehogy ezt a babát is elveszítsük. Különben is, rutinosak voltunk már a szexmentes életben. Amikor Danika megszületett, semmi sem változott. A két gyerek körül mindig akadt teendő, és amikor végre ágyba kerültünk, még a jóéjtpuszihoz sem volt kedvünk. A szex? Úgy éreztem, nem is hiányzik. Nem is sejtettem, micsoda szenvedélyeket fojtok el a mélyben.
A vallomás folytatását a Nők Lapja Évszakok szeptemberi számában olvashatja el.