Endrei Judit: „Nem késtünk le semmirõl!”

A hét téma a Nők Lapjában: Nekünk találkozni kellett… Ki ne hallotta volna barátnős beszélgetéseken: „Azért nem lett a kapcsolatunkból semmi, mert túl korán/túl későn találkoztunk”. Valóban okolható a „túl korán” és a „túl későn”? Meglehet, csak rajtunk múlik, hogy ezeket a találkozásokat úgy próbáljuk megélni, úgy átformálni, hogy ne legyen se későn, se korán – hanem azt mondhassuk: éppen időben találtunk egymásra. További írások: • Nóci állapotosan lett szerelmes» • „Mellette értem nőv锻 • Dévényi Tibor boldogan megy az óvodába» Az összeállítást készítette: Fejős Éva

A szakmájában is hasonló rugalmassággal váltott: amikor úgy érezte, hogy nincs szükség rá a televízióban, a szentendrei Skanzen Amfiteátrum programjait kezdte intézni, és könyveket írt. Manapság már más szerzők könyveinek kiadásával is foglalkozik.
– Sosem voltam keresgélő nő, inkább minden helyzetet elfogadtam. Mielőtt Péterrel megismerkedtem, hosszú, nyugodt kapcsolatban éltem valakivel. Valahogy sosem került szóba köztünk, hogy családot kellene alapítanunk. Sokan talán úgy gondolják, hogy választanom kellett a család és a karrier között, de ez nem igaz. Nagyon szerettem a munkámat, valóban kitöltötte az életemet, de nem ezért nem merült fel a gyermekvállalás kérdése, hanem talán nem érett meg bennem az anyaság iránti vágy.
Emlékszem egy húsvét reggelre, még az előző kapcsolatomból: ettük a húsvéti tojást, és hihetetlen csend volt a házban. Akkor átfutott rajtam a gondolat: ha gyerekeink lennének, biztosan nem ülne csend a házon, hanem kacagás, nevetés töltené be az otthonunkat!
Judit mesél a nagy találkozásról. 1989-ben történt, még a régi kapcsolatában élt, amikor elment egy hónapra Brüsszelbe, egy kulturális menedzser-képző tréningre. Erre a tréningre még egy ember érkezett Magyarországról: Judit kollégája, Sütő Péter. Judit nevetve mondja, ő sosem szerette a Péterhez hasonló, nagyhangú, lehengerlő férfiakat, Péternek pedig az ő „mimózasága” nem volt szimpatikus. Mégis, egyre több időt töltöttek együtt Brüsszelben, és Judit egyre többet nevetett mellette… Amikor hazaértek, még plátói volt a szerelem köztük.

– Előbb be kellett fejeznem a régi kapcsolatomat, hogy az újba belefeledkezhessem. Egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy túl későn jött volna az új szerelem. Felkavaró, perzselő szenvedély kötött Péterhez. Ráadásul ebben az időszakban kezdett megérlelődni bennem a gyermek iránti vágy. Szeptemberben volt a brüsszeli út, januárban pedig már együtt éltünk, és én kezdtem tudatosan készülni az anyaságra. Ugyan egy ideig nem estem teherbe, ezért picit megijedtem: talán kicsúsztam az időből? Végül 1991-ben megszületett Nórika. Szerettem volna még egy gyereket, Péter egyetértett ezzel, így három évvel később (negyvenegy éves koromban) világra hoztam Laurát. Teljesen természetesnek tartom, hogy így alakult a sorsom, szoktam is nyugtatgatni a harmincas nőket, hogy semmiről sem késtek le: megtalálhatják az igazit, a nagy szerelmet, és még negyven körül is szülhetnek egészséges gyermeket, főleg ma, amikor már a magzati diagnosztika nagyon fejlett. Nem tudom, milyen anya lettem volna huszonévesen, de nem bánom, hogy így alakult. Úgy érzem, törődő, teljes szívvel-lélekkel a családjának élő asszony vált belőlem.

A témához kapcsolódó továbbni írásokat a Nők Lapja auguszutus 7-én megjelenő 36. számában olvashatsz!