Nóci allapotosan lett szerelmes

A hét téma a Nők Lapjában: Nekünk találkozni kellett… Ki ne hallotta volna barátnős beszélgetéseken: „Azért nem lett a kapcsolatunkból semmi, mert túl korán/túl későn találkoztunk”. Valóban okolható a „túl korán” és a „túl későn”? Meglehet, csak rajtunk múlik, hogy ezeket a találkozásokat úgy próbáljuk megélni, úgy átformálni, hogy ne legyen se későn, se korán – hanem azt mondhassuk: éppen időben találtunk egymásra. További írások: • „Mellette értem nőv锻 • Dévényi Tibor boldogan megy az óvodába» • Endrei Judit: „Nem késtünk le semmiről!”» Az összeállítást készítette: Fejős Éva

Most mindketten izgatottan várják a kisbaba őszi érkezését…
– Korábbi párommal összesen két évig voltunk együtt, és már egy évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy jöhet a baba – meséli Nóci. – Komolyan terveztük, hogy együtt éljük le az életünket, már épült a közös lakásunk… de mire készen lett, mi már szakítottunk. A párom döntött úgy, hogy mégis mással szeretne élni. Amikor elváltunk egymástól, már terhes voltam, de még nem tudtam róla. A baba az utolsó közös nyaralásunkon fogant. Tizennégy hetes terhesen derült ki, hogy állapotos vagyok, ugyanis nem észleltem semmilyen tünetet, még a menzeszem kimaradása sem számított gyanús jelnek, hiszen a fogamzásgátló abbahagyása után eléggé rendszertelen volt a ciklusom. Tehát, amikor rájöttem, hogy babát várok, már nem tudtam volna ezen változtatni – de nem is akartam!

Közbeszúrom a kérdést, vajon ismerte-e már akkor a mostani partnerét? Nóci mosolyog, majd bólint.
– Látod, ez is olyan érdekes. Kizárólag rajtunk múlik, hogyan alakul az életünk. Sosem bánkódtam a múlton, mindig a jelenre és a jövőre koncentráltam, és észrevettem, hogy így általában jó dolgok történnek az emberrel. Persze megviselt a szakítás, de próbáltam előrenézni. Elhagytak, mégsem gondoltam azt, amit hasonló helyzetben sokan, például, hogy „minden férfi szemét”, hanem nyitott voltam. A mostani kedvesemmel mindössze néhány hete ismertük egymást, amikor kiderült, hogy babát várok. Egyszerre szembesültünk a helyzettel, és mindketten megijedtünk: hogyan tovább? Elmúltam harmincéves, egészséges vagyok, a vállalkozásom jól működik, tehát úgy gondoltam, adottak a körülményeim ahhoz, hogy felnevelhessem a babát. A párom akkorra már annyira kötődött hozzám, hogy fel sem merült benne, hogy szakítsunk. Ezzel is bizonyította, hogy szeret, nagyon bölcsen és hihetetlen megértéssel kezelte a helyzetet, sőt, már nagyon várja a babát! Már most több köze van hozzá, mint a biológiai apukájának (akivel egyébként baráti viszonyban maradtunk).

A témához kapcsolódó további írásokat a Nők Lapja augusztus 7-án megjelenő 36. számában olvashatsz!