Szolnokig utaztam, hogy meglássam a kisfiút. Az állomásról egy csöndes utcába mentem. Két hatalmas gesztenyefa állt a ház előtt, itt lesz, akit keresek.
Lutz és Lutzné, volt a lakás ajtajára írva, de én tudtam, hogy jó helyen járok, nem Lutz urat keresem, se nem Lutznét, csak Katának meg Janinak még nem volt idejük, hogy kicseréljék friss albérleti lakásukon a névtáblát.
A kisfiút az édesapja karján találtam. Épp elfért rajta. Hason feküdt, feje apja könyökének hajlatában, lába kicsit lelógott, láthatóan jól érezte magát.
Boda Gergőnek hívják, én mondom csak kisfiúnak, mások inkább kisbabának emlegetik. Nemsokára három hónapos. Nagy haja van, és figyelő kék szeme. Az ágya fölött sose látott madarak tanyáznak, ha odébb libbennek, odakapja a tekintetét, és le nem veszi róluk. Mindent megfigyel, ha új arc néz föléje, jól megnézi, ha a gesztenyefa levele tart árnyékot rá, rendre megvizsgálja. A látottakat jól elraktározza az emlékezetébe, van onnan mit előhívni Hisz, mint minden kisgyerek, időtlen messzeségből érkezett.
Az első kép a kisfiú emlékezetéből, egy filmjelenet.
A Hámori tó jegén egy elegáns úrral, karcsú, légies nőalak korcsolyázik. A piros szájú, fekete hajú lány súlyosan röppenő hosszú szoknyájában könnyedén siklik Szindbád karján. A szerelem örök bolyongója Téltündérnek nevezi a lányt, hosszan tartja kezében a kezét, aztán elbocsátja fájdalmas-boldogan. Latinovits Zoltán és Nagy Anna felejthetetlen jelenete, Huszárik Zoltán filmjéből. Azon a varázsos téli napon, a forgatás szünetében a rendező is korcsolyát csatolt, s repültek a Hámori tavon a Téltündérrel, szerelmesen Nagy Anna ekkor már ott hordta a szíve alatt kislányukat, Katát.
A következő kép a kisfiú emlékezetéből ősz és tél fordulójáról megint ez a varázslatos táj. Ide, a Hámori tó szomszédságába, Lillafüredre jött pihenni a szolnoki színház két fiatal színésze, Huszárik Kata és Boda János. Ekkor már elhatározták, kisbabát szeretnének. S a kisfiú ezt a pillanatot és itt, ezt a helyet választotta
Aztán már csak kilenc hónapot kellett várniuk
És van még egy kép, már a jelenből. Régen látott, valaha szigorú férfi áll a kiságy fölött. Katonagyerek nem sír, mondta valamikor nagyon régen, s nem sejtette, hogy ezzel a tilalommal hosszú évekre belefúltak egy gyerekbe a könnyek, s a fájdalom feloldásának szavai. Fiát, a táncost ritkán látta, most eljött a hívására. Eljött megnézni a kisfiút.
Áll mozdulatlanul a férfi, áll majd egy óra hosszat. Gyönyörködik az unokájában, s látogatása régi rossz mondatokat tesz semmissé Beszél a kisfiúnak, aki parányi létére megpróbálja összekötni, megcsomózni, ami valamikor bután elszakadt
Kata, mesélj! Semmit nem hallottam, csak hogy kisbabát vársz
Vártunk !
Huszárik Kata kiigazít és nevet, de hogy pontos legyek és környezet hű, nemcsak ő nevet, nevet a tálban a szőlő, a konyhában a kenyérpirító, a csomag pelenka, csak Gergő nem, ő most nem nevet, még csak nem is mosolyog, ordít férfiasan, éhes. Kata már veszi is maga mellé, fekve szoptatja, azt mondja, így még olvasni is tud néha egy picit. És nem nevet az apja, Boda Jani sem, mert próbára kell mennie, mindjárt hat óra, várják a táncosai. És most inkább maradna
Mennék is, maradnék is. Két hónapig együtt voltunk hármasban és ez maga volt a béke, az idill, valami egészen más, mint ami eddig. Most érzem, hogy apa lettem, hogy felelős vagyok a családomért, s hogy ez boldogság is. El nem tudtam volna képzelni, hogy egy kisbaba, ez a Gergő ekkora bizalommal legyen irántunk. Legszívesebben mindig velük lennék. De a Szobaszínház bemutatóját a Szárnyak című darabot most csináljuk, én koreografálom, az első blokk talán meg is született, talán szép is
A teljes cikk a 36. heti, szeptember 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.